Az ember társas lény, vagyis másokkal kapcsolatban, szervezetben él. A család az első szervezeti forma, amivel találkozunk. A benne élők nem egyenlők, hanem megosztott felelősséget viselnek egymásért, a család működtetéséért.
Az ember – bár biológiai adottságai is a társas együttlétre utalják – mégis ennél többre, személyek közötti közösségre hivatott. Ennek a közösségnek a lehetősége az emberi természet sajátossága, amely megkülönbözteti a többi földi teremtménytől.
Nem önkényesen, pillanatnyi ideológiák mentén, tervezünk és manipulálunk az emberi természettel, hanem az Isten akaratát kutatjuk, hogy aszerint alakítsuk a társadalom életét.
Az Isten akarata szerinti emberi közösség az emberek sokféleségének és egyenlő méltóságának alapján áll. Az ember társas volta nem automatikusan vezet a személyek közösségéhez. Ez ugyanis önátadást kíván.
A gőg, az önzés, a más elnyomására való törekvés, a bezárkózás olyan kísértések, amelyek ellen tudatosan kell küzdenünk magunkban és környezetünkben. Tehát a közösség tagjainak tudatosan keresniük kell a többiek javát is. Ahogyan az Újszövetségben olvassuk: „Ne csak a maga javát keresse az ember, hanem a másét is.”
Ki tudja megmenteni az embert, ki tudja megmenteni a társadalmat az önzés, a káosz, az erőszak veszélyétől, az embertelenségtől? A káosz tényezői közé ma bátran besorolhatjuk a korrupció ördögi köreit is, hiszen mindenütt a világon látjuk, hogy az egyes ember jó szándéka gyakran kevés ahhoz, hogy ezekből a társadalmi struktúrákból a közösség kiszabaduljon. Tehát nehéz dologról van szó.
A Gondviselés a családot hívta meg erre a hatalmas feladatra. A család a társadalom első eleven sejtje, az állam és minden más közösség előtt létezik. A társadalom tagjai általában családban születnek, és ott kapják meg a közösségi élethez szükséges képességeket. Ott sajátíthatják el az úgynevezett közösségi erényeket, tapasztalják meg a közösségi kapcsolatokat, egymás megbecsülését, nagylelkű segítését. Sőt, átélik egymás méltóságát is.
A család eredetisége a társadalomban abban áll, hogy benne a tekintély a szeretetre épül. Egy szeretetből kötött életszövetségre. Nem véletlenül mondják az esküvőn a felek, hogy „szeretetből veszem feleségül”, vagy „szeretetből megyek hozzá feleségül”. Itt nem hatalomátvételről van szó, mint az államban vagy a társadalomban. A tekintélyt pedig a szülők együtt tudják gyakorolni.
A mai társadalmakban sokszor vakon elutasítják az emberek a hatalom és a tekintély minden formáját. Az igazi, nagy társadalmi hatalmak is elrejtik vagy tagadják a hatalomgyakorlás valóságát azért, hogy kivonják magukat a társadalmi ellenőrzés alól. Gondoljunk csak a nagy pénzügyi folyamatokra, vagy adott esetben a tömegtájékoztatás hatalmára. Hozzájuk képest ma már az államok is gyengének bizonyulnak.
A családban viszont valódi tekintély létezik. A társadalomban az embereknek szembe kell nézniük a versengéssel. Azt is mondanám, hogy a konkurenciával. Azután konfliktusokat, összeütközéseket kell átélniük. Ezek részben, de csak részben, mozgatói is a társadalom életének. Persze egyoldalú lenne azt mondani, hogy a „mindenki mindenki ellen” farkastörvénye a társadalom legfőbb mozgatóereje. Erről – szerencsére – nincs szó. Mégis, a versengés az egyik szükségszerű velejárója a társadalom életének.
Aki pedig nem készül fel a családban a szeretetben megélt versengésre és a konfliktusok megoldására, annak az életében nagy törésekre kerülhet sor.
A kutatások világosan megmutatják, hogy az ember alapvető igénye az egzisztenciális biztonság és az, hogy fontosnak érezze magát. Ezek pedig nem a konfliktushelyzetekben valósulnak meg.
Hogy milyen motorja is tud lenni az egészséges versengés a közösség életének, azt a sport is megmutatja, ahol a verseny – ha tiszta és nemes – a fejlődést szolgálja mindenki számára.
Ha képesek vagyunk az élet feszültségeit jól megoldani, ha el tudjuk kerülni a töréseket, ezt legfőképpen a jó családnak köszönhetjük! A családban az igazi szeretetet nem saját erőnkkel szerezzük meg, hanem ajándékba kapjuk. A megbocsátás, a tisztelet, a szeretet példáját is a család adhatja, ahol mindenki átélheti a viszontszeretet örömét is. Ott tanulhatjuk meg elfogadni a megbocsátást is. Vagyis, megtanuljuk elismerni, hogy hibáztunk, bűnösök vagyunk. Az irgalmasság iskolája is a család. Tehát a család a szeretet műhelyében át tudja alakítani maga körül az emberi viszonylatokat.
A jogok tiszteletben tartását és érvényesítését viszont az államoknak kell biztosítani. Nem az Egyháznak tett gesztusként, hanem a teremtett valóság iránti józan tiszteletből, az élet szolgálatában. „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön.” Isten és az emberiség világtörténelmi párbeszédébe illeszkedik tehát a Családjogi Chartában összefoglalt természetes követelmények sora. Isten kívánja ezt tőlünk, ha élni akar az emberiség.
A nevelés
A család a társadalom alapsejtje és az Egyház építője. Aki a családban nem sajátítja el a bizalmat, a segítőkészséget, a másokért való áldozatvállalást, a gondolatok, érzelmek, javak, lehetőségek kicserélésének a képességét, az nehezen lesz hasznos tagja a társadalomnak. A szülők nevelői tevékenysége annyira jelentős, hogy „hiányát alig lehet pótolni” – tanítja a II. Vatikáni Zsinat. A szülők nevelői joga és kötelessége elsődleges, ezért ezt nem szabad elvenni tőlük. A gyermek védelmében lehet csak ennek a jognak a gyakorlását korlátozni.
A szülőknek a gyermekeiket, igazi emberi személynek, Isten gyermekének kell tekinteni: nem játékszer és nem kísérleti alany. Pedig sokat kísérleteztek már a gyerekekkel a nevelés területén! Már Xenophón (Kr. e. 428/7–354 k.), a nagy görög író és hadvezér bemutatta „A lakedaimóniak állama” című művében, a spártai nevelés rendszerét: a gyerekeket korán elszakították szüleiktől és vadul, keményen nevelték őket, állami ideológia szerint. (Ezt ajánlotta Engels is: „minden gyermeket nemzeti intézetekben kell nevelni, attól fogva, hogy nélkülözheti az első anyai gondoskodást” – A szerk.)
A Teremtő akaratából a nevelés elsődleges felelőssége tehát a szülőket illeti. Az állam és a társadalom csak segíti őket ebben. Az úgynevezett szocializmusban sokszor szidta a tömegtájékoztatás a szülőket a kettős nevelés miatt. Merészelték ugyanis otthon más értékre nevelni a gyerekeiket, mint amit a kommunista ideológia előírt. Ez volt a bűnük. Általános szabályként elmondhatjuk: a szülőket megilleti a jog, hogy gyermekeiket hitük, világnézetük szerint neveljék, és világnézetüknek megfelelő szellemű iskolát válasszanak a számukra.
Sok szó esik manapság Európában is a szubszidiaritás, más szóval a kisegítés elvéről. Ez azt kívánja, hogy a magasabb szintű, a nagyobb társadalmi egység akkor kapcsolódjon be valamilyen ügy intézésébe, ha egy kisebb közösség egy őt érintő problémát vagy egy nagyobb horderejű kérdést a saját erejéből nem tud megoldani. Így áll a dolog az állammal is a nevelés terén: segítenie kell a családokat, nem pedig helyettesíteni őket. Nemcsak elméletileg, hanem a finanszírozás terén is. Hiszen a választás szabadsága akkor igazi, ha egyenlő feltételekkel tanulhatnak a gyerek minden iskolában.
A tanítói küldetést tehát elsősorban a szülők valósítják meg gyermekeik felé. Ez azt jelenti, hogy ők a hit első tanítói és hirdetői a saját gyerekeik számára. A vallásos nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Néha a szülők a hit egyetlen továbbadói: nehéz politikai helyzetben, elnyomatás vagy üldözés idején.
Egyben azt is mutatja, hogy a család alapvető tényező az Egyházra jellemző szolidáris szeretet gyakorlásában. Ha ilyen nagy szerepe van az Egyházban a családnak, akkor az Egyháznak is különleges kötelességei vannak a családok iránt. Püspöki Karunk éppen ezért, még 1999-ben, A boldogabb családokért! című körlevelében a következőt hangsúlyozta: „A családok lelkipásztori gondozása erősíteni igyekszik egyrészt a házastársak kapcsolatát Istennel, másrészt a házaspárok és a családok közösségeit is.” A család a teremtés rendjében és az Egyházon belül is alapvető küldetést tölt be. Az Egyháznak elő kell készítenie a fiatalokat a házasságra és a családi életre. Ezért nagyon ajánlatosak például a jegyeskurzusok, ahol a hit fényében, nem pusztán emberi gondolkodás alapján mutatjuk be a keresztény családi élet nehézségeit és értékeit.
Ez a viszony kölcsönös is egyben. II. János Pál pápa ezt így fogalmazta: „Az evangelizáció jövője – legnagyobb részt a családi Egyháztól függ.” Ahogy az Egyház tanítása megtartja a családokat, hasonlóképpen tartják meg a családokból álló közösségek a plébániákat is. Hitük és példájuk kisugárzik az egész Egyházra. Ezeknek a közösségeknek a létét támogatni, a fejlődését segíteni mindnyájunk kötelessége: püspököké, papoké, világiaké, más családoké, egyedülálló hívőké is. A plébánia például, helyiséget biztosíthat a családok találkozására, vagy megszervezheti, hogy közösen mehessenek táborozni, nyaralni stb.
A szerző bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek
(Részletek a Szent István Társulatnál 2011-ben megjelent kiadványból. A hivatkozások pontos helye ott megtalálható. Szerkesztette Benda József.)