– Milyenné vált a helyzet Kárpátalján, mióta kitört a háború?
– Nehéz ezt néhány mondatban megfogalmazni, hiszen annyi minden változott Kárpátalján a háború kirobbanása óta. Talán a bizonytalanság, a gondterheltség és a küszködés mellett az jellemzi a legjobban a helyzetet, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint a háború előtt volt. A háború végérvényesen megváltoztatta Kárpátalját is. Ha az a több ezer (pontos adataink nincsenek) magyar, aki innen elmenekült, vissza is tér (és igazából vannak néhányan, akik már visszajöttek) a háború végét követően, már akkor sem ugyanarra a Kárpátaljára jön vissza, amit majdnem három évvel ezelőtt itthagyott… A megye lakosságának etnikai összetétel jócskán megváltozott… Miroszlav Bileckij, a megye vezetője úgy nyilatkozott pár hete, hogy Kárpátaljáról nagyjából 300 helyi lakos távozott, de helyettük érkezett ide 350 ezer menekült a frontközeli vagy a harci övezetekből.
– Érték Kárpátalját is közvetlenül találatok?
– A háború kitörése óta Kárpátalját mindössze háromszor érte rakétatámadás, a legutóbbi december 13-án, amely nem járt személyi sérüléssel, komolyabb következményekkel. Itt is vannak légiriadók, áramkimaradások, az inflációt mi is érezzük, de mi még mindig összetehetjük a két kezünket, hogy ilyen „békés” körülmények között élünk. Októberben jártam Dél-Ukrajnában. Odessza és Mikolajiv is teljesen más világnak számít Ungvárhoz képest – rendszeresen bombázzák a dél-ukrajnai városokat, emberek halnak meg az orosz támadások miatt – de Herszon az, ahol valami egészen szürreális a helyzet. Az oroszok alig pár kilométerre, a Dnyeper folyó bal partján állomásoznak, és nap mint nap tűz alá veszik a Hősök városát, ahol még jelenleg is mintegy százezer ember él – azért nevezik így Herszont, mert hősiesen védekezett az orosz invázió során, és habár közel kilenc hónapig megszállás alatt volt, sikerült visszaszorítaniuk az oroszokat. Az utóbbi időben az oroszok már civilekre is vadásznak a drónokkal. Az emberek félnek kimenni az utcára. Ottjártunkkor lementünk egy rideg óvóhelyre, amit az emberek egy közös nagy „hálószobává” alakítottak át, ugyanis ott töltik már több mint egy éve minden éjszakájukat. Az emeleten ugyanis úgysem tudnának aludni egy percet sem a folyamatos támadások mellett, és csak attól rettegnének, vajon mikor célozzák meg épp az ő lakóházukat az oroszok… Lehetetlen átadni, mit érezhetnek ott az emberek. Itt Kárpátalján sem vagyunk könnyű helyzetben, de a kettőt össze sem lehet hasonlítani. A háború a hátországban egy másik arcát mutatja.
– Milyen tél elé néznek?
– 2022 őszén, amikor először bombázták szét az oroszok az ország energetikai infrastruktúráját, akkor váratlanul, sokkhatásként értek minket a többórás áramszünetek. Azóta többször támadták a kritikus infrastruktúrát az oroszok. Legutóbb nyáron, és most november közepén volt egy nagyobb, masszív támadás, amivel újra nehéz helyzetbe hozták az ország áramellátását, és napi több órán keresztül nélkülöznünk kell az áramot. Talán érdekes lehet tudni, hogy az ország az elmúlt hónapokban több mint kilenc gigawattnyi energiatermelő kapacitást veszített az orosz támadások következtében. Ukrajna az Európai Unióból 1,7 gigawatt áram importjára képes óránként. Az EU négy országából importálunk áramot, Magyarországról, Szlovákiából, Romániából és Lengyelországból.
Az energetikai objektumok helyreállítási munkái évekig tarthatnak, így hosszú távon fel kell készülnünk az áramszünetekre. De most már talán nem érint annyira rosszul, ha órákon keresztül nincs áram, felkészültebbek vagyunk, megtanultunk ezzel is együtt élni. Azt nem mondom, hogy kellemes, és nem őrli fel lassan az ember idegeit, de ismétlem: mi még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint azok, akik a front közelében élnek, és az áramkimaradások csupán amolyan „intermezzók” a rakétatámadások mellett. Tudom, mindenkinek a saját problémája a legfontosabb, de ha néha nem csak a lábuk előtt lévő gödröket vizslatnák, hanem felemelnék a fejüket, hogy lássák a horizontot, még az is lehet, hogy gyönyörködni tudnának a naplementében, hálásak lennének és kevesebbet panaszkodnának.
– És milyen volt a nyár?
– Nyáron, a hőségben sem volt egyszerű, a hűtőszekrények és fagyasztóládák kiolvadtak, sok bosszúságot okozva az üzleteknek, de az egyszerű embereknek is. Most viszont amiatt bosszankodunk, hogy ha elmegy az áram, a legtöbb helyen, például a tömblakásokban, fűtés sincs, fázunk. Ahogy egyre hidegebb lesz, egyre hamarabb hűl ki a lakás is. Falun egy fokkal talán jobb helyzetben vannak az emberek, mert ott sok házban még megvan a kályha vagy gázkonvektorokkal fűtenek, így nem kell a hideg téltől tartaniuk. Ami a munkavégzést és kapcsolattartást megnehezíti még az áramszünet idején, hogy a mobilinternet is gyenge, tehát jóformán megáll az élet. Én ilyenkor vándorlok, keresek egy kávézót, ahová beülhetek egy órácskára. Az üzletek és vállalkozások ugyanis már az „első hullám” idején beszerezték a méregdrága generátorokat, mert akkoriban, amikor hirtelen megnőtt rá a kereslet aranyáron kínálták, s be sem lehetett szerezni egykönnyen, és most azokat „röffentik” be, amikor elmegy az áram. Ez már rutinosan megy mindenkinek, még a nőknek is. Az élet nem áll meg. Fel vagyunk szerelve külső akkumulátorokkal, elemlámpákkal, gyertyákkal, inverterekkel. Ez a realitás most, alkalmazkodunk. Az alkalmazkodó- és tűrőképességünk – a rátermettségünk mellett – mindig is messze híres volt nekünk, kárpátaljaiaknak, de most úgy gondolom, az elmúlt közel három évben a rezilienciát a legtöbben csúcsra fejlesztettük.
Simon Rita, a Kárpáti Igaz Szó újságírója
Fotó: Kárpáti Igaz Szó
– Gyakran hallani, hogy bujkálni kell bizonyos helyzetekben. Hogyan zajlik ez?
– Azok a férfiak, akik nem akarnak fegyvert fogni a kezükbe és katonai szolgálatot teljesíteni, meghúzzák magukat. Ugyanis szinte már nem lehet egyik városból a másikba eljutni úgy, hogy ne lenne egy ellenőrzőpont, ahol a hadköteles férfiak kaphatnak a kezükbe egy behívót. De az utcán, munkahelyen is bármikor igazoltathatják őket, s kaphatnak behívót a seregbe. Sőt, a papirost már postán is kiküldik ajánlott levélként azoknak, akik frissítették az adataikat az online nyilvántartási rendszerben, ez kötelező volt a májusban elfogadott törvénymódosítás után, ami a mozgósítás szigorítására vonatkozott. Amennyiben az illető átvette a behívót, ám nem jelent meg a feltüntetett időpontban a toborzóközpontban, közigazgatási eljárást indítanak ellene. Tehát a férfiak egy része azért bújkál, hogy elkerülje azt, hogy behívót kapjon, a másik része pedig azért, mert már kapott, és körözés alatt áll. Igazából már csak azok a férfiak merészkednek messzebb a sarki kisbolttól, bár arra is volt példa, hogy az illető csak dohányozni ment ki, és úgy csaptak le rá a toborzóközpont munkatársai, akiknek van valamilyen halasztásuk, felmentésük a katonai szolgálat teljesítése alól.
– Menni vagy maradni?
– Sokan elköltöztek. Volt, akinek nem volt más választása, családegyesítés céljából tette meg ezt a lépést, más a nyugodtabb, kiszámíthatóbb jövő érdekében, anyagi megfontolásokból, esetleg hadkötelesként a behívó elől menekülve. Habár sajnáljuk azokat, akik elmentek, és jó lenne, ha mielőbb visszatérhetnének, senkit sem ítélhetünk el a döntése miatt. A legtöbben a saját boldogulásukat helyezték előtérbe. Azok, akik maradtak és vállalják az itteni megpróbáltatásokat, kitartanak, mert ez a szülőföldjük, és máshol nem tudják elképzelni az életüket. Sokan fontosnak érzik azt is, hogy helytálljanak és a magyar közösséget segítsék. Ahogy egy publicisztikámban még a háború elején leírtam, sokan úgy érezzük, fontos, hogy itt legyünk, és tegyük a dolgunkat: „Kárpátalján is erőn felül kell tennünk, amit lehet, hogy majd ne mondhassák: nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt, nem szolgáltunk a helyünkön, nem segítettünk, nem vállaltunk felelősséget, nem álltunk ki a magyarságunkért, nem hárítottunk villámokat, nem nyugtattunk szélsőséges kedélyeket, nem csitítottunk forrongó embereket, nem szorítottunk meg remegő kezeket…”
– Ön szerint mi lehet a jövője a kárpátaljai magyaroknak?
– Azt csak a Jóisten tudja. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Én ebben hiszek. De ha a vallási meggyőződésemtől elvonatkoztatva válaszolok, akkor is azt mondom, hogy a kárpátaljai magyarság volt, van és lesz is, bármilyen jogszűkítés, népességfogyás következik be. Mi a jég hátán is megélünk, akik itt akarnak lenni, azok nem riadnak vissza semmitől, és nem tudják elvenni tőle a magyarságát. A nehéz idők után jönni kell valami jónak. Hiszem, hogy sokan vissza is térnek majd, ha csillapodik a helyzet. Öröm az ürömben, hogy az elmúlt években sokan vállaltak itthon harmadik gyermeket is, hiszen mint tudjuk, a nagycsaládosok (egyelőre) felmentést élveznek a katonai szolgálat alól.
