Arról volt szó tudniillik, hogy a lidércnyomásos szocialista-szabaddemokrata éveknek valahogy véget kellett vetni. Erre szerveződött az az igen tekintélyes emberekből álló csoport, amelynek tagjai keresztbe kasul járkáltak az országban és mindenféle kampánygyűlésen beszéltek a Fidesz, a Kereszténydemokraták és a Kisgazdák választási győzelmének elősegítése érdekében. Nem akárkikkel jártuk az országot. A Magyar Művészeti Akadémiára épített két-három fős csapatok, kívülről úgy látszott, határozottan megtervezett módon, ám valójában sokkal több rögtönzéssel és esetlegességgel kapcsolódtak be a kampányba.
Az akadémia elnöke Makovecz Imre volt. Az Egységmozgalmat Gyurkovics Tibor találta ki, mármint a nevet, NEM kiabálta megdicsőülten, Nemzeti Egységmozgalom. A fő utazó szónokok szerte az országban nagy tekintélynek örvendtek. Makovecz Imre mellett szerepelt sokszor Ferencz Csaba űrkutató, Melocco Miklós szobrász. Papp Lajos szívsebész professzor gyakran lépett fel Gyurkovics Tiborral és velem. Általában én voltam az előénekes, majd jött Gyurkovics Tibor, és az összejövetelek csúcspontja Papp Lajos hatalmas szónoklata volt. A harmadik nagy ember a csoportban Balogh János biológus professzor volt. Hatalmas meggyőző erővel tudott előadni és érvelni igazunk mellett. Gyurkovics Tibor Deni bácsinak becézte az idős embert, akkorák a fülei, mint egy denevérnek, mondta.
A Nemzeti Egységmozgalom legfőbb támogatója Balogh Gyula, az akkor már kisgazdapárti színekben versenyző gyümölcs-zöldség milliárdos volt. Ő bérelt nekünk autót a kampányutakra, és ő tette lehetővé, hogy zöldségreklám-szakemberként én a NEM lázító csapatainak mozgását, előadásait, kampánygyűléseit megszervezzem és összehangoljam. Hát ez tartott vagy egy évig.
A megnyert választások után joggal számíthattam arra, hogy a Makovecz-féle, Kecske utcai gyűléseinkre gyakran ellátogató politikusok valamiféleképpen egyenesbe tesznek egzisztenciálisan. Nem akartam én túl sokat, csupán a verekedős éveimtől különböző, nyugodt munkát. Bejelentkeztem a kulturális minisztériumba. Mondtam az államtitkárnak, hogy a rómaiak sem hagyták cserben a harcok után veteránjaikat, de ez nem volt érv. Lepasszoltak a kisgazdáknak. Felhívtak, aztán behívtak a Honvédelmi Minisztériumba. Ott is egy államtitkár fogadott, igen szívélyes volt, azt kérdezte tőlem, hogy mit akarok. „Mit akarsz?” – szúrta rám többször a kérdést, én meg csak ott ültem a pazar hivatalban és nem értettem a kérdést. Homoki János összehúzta a szemét, „mondjál már valamit, mit akarsz. Tévézni, rádiózni, újságot?” Meglobogtatta a Magyar Honvédet. Ez kitűnően megfelelne nekem, lapoztam bele a havilapba, rendben, hangzott a válasz, te leszel a főszerkesztő, hamarosan keresünk.
Aztán csak vártam és vártam, eltelt két hét, egy hónap, és nem kerestek. Rájuk telefonáltam, az államtitkár persze elérhetetlen volt, végül elküldte hozzám egy meghatározhatatlan beosztású emberét. Kétszer, háromszor találkoztunk, a rokonszenves úr minden alkalommal elmondta, hogy még várni kell és még várni. Aztán nem történt semmi. Néhány hónap múlva felhívott Várkonyi Balázs, aki akkor az Agrárminisztérium sajtófőnökeként dolgozott. „Nincs kedved ide jönni?” – kérdezte. „Hát hogyne lenne”, válaszoltam, ekkorra már annyira szorongatott minket a nincstelenség, hogy mindegy volt, hová megyek, csak dolgozhassak. Így kerültem aztán újra Torgyán József íróasztala elé. Most nem volt a feje előtt semmiféle újság, én meg csak álldogáltam zavartan, mert megint csak valami újságíró voltam.
