A családok válsága
A házasságok manapság gyakran válással végződnek. Magyarországon a polgári házasságok többsége válásba torkollik. (A válások száma az elmúlt évtizedben – bár még mindig jelentős – erősen csökkent. – A szerk.)
Az Egyháznak van mondanivalója a krízisbe jutott házaspárok és családok részére is. A kapcsolat megmentése a közös hit és a megbocsátó szeretet alapján sok egyházi mozgalom sajátos célkitűzése, mint például „Házas Hétvége” mozgalom.
Ha a házasfelek együttélése mégis felbomlik, az Egyház inkább a megbocsátásra és a kiengesztelődésre szólít fel. Ezt a hatályos Egyházi Törvénykönyv két szemponttal indokolja: a keresztény szeretettel és a család érdekével. Érvénytelen házasságban vagy házasságon kívül együtt élni súlyos bűn, amely ellenkezik a Teremtő tervével, a házasság felbonthatatlanságával. Az emberi szerelemnek a házasság és a család ad igazi értelmet: ez az Istentől rendelt kerete és célja.
Ugyanakkor az élettársi kapcsolatra, amire egyre többen vállalkoznak a házasság helyett, mondván, hogy az mégsem kíván olyan szilárd elhatározást, még inkább jellemző, hogy könnyen felbomlik, hogy rövid ideig tart. Ilyen helyzetben, ilyen környezetben pedig kevesebb az esélye a gyerekvállalásnak is. Már a házasságban is sokan tartanak attól, hogy ha felbomlik a kapcsolat, mi lesz a gyerekkel. Egyedül kell felnevelni? Még sokkal inkább tartanak ettől az élettársi kapcsolatban. A statisztikák világosan igazolják ezt a különbséget is. Tehát a bizonytalanság az élet elfogadása ellen dolgozik.
Ugyanakkor a család – mint mondtuk – manapság általában nem olyan közösség, amely a munkában összetart, amely a munkában is megnyilvánul. Foglalkozásában pedig az ember sokszor akkor érezheti magát ,,sikeresnek”, ha éjt nappallá téve rendelkezésre áll. Ez pedig annyit jelent, hogy sokat kell távol lenni a családtól, vagy olyan munkát kell végezni otthon, hogy hiába vannak ott a legszeretettebb emberek a közvetlen közelben, még sincs alkalmunk rá, hogy egy kedves szót szóljunk hozzájuk. Mindez ismét csak a család ellenében hat. A gyerekek alig kapják meg azt a személyes figyelmet és időt, amit egyébként az egészséges fejlődésükhöz igényelnének.
Nemrég kimutatták, hogy a szülők ma, Magyarországon naponta kétszer vagy háromszor több ideig nézik a televíziót, mint amennyi ideig a saját gyerekükkel foglalkoznak (A 2011 óta eltelt évtized tovább terhelte családjainkat az internet és az okostelefonok mindent behálózó, kapcsolatromboló hatásrendszerével – A szerk.) Ez azért eléggé súlyos adat. Ugyanakkor a magatartászavaros, az agresszív, a viselkedési problémákkal küzdő gyerekek száma egyre nő. Nyilván összefüggésben azzal, hogy nem kapják meg azt a törődést, amelyre szükségük lenne.
A tömegtájékoztatásnak hatalmas szerepe van a családok erősítése vagy gyengítése szempontjából. Mintha szándékosan is kevés teret adna sok televíziós csatorna vagy akár rádió is a nevelést és a családi életet segítő programoknak. Egyes nemzetközi tévécsatornákon naponta többször találunk olyan műsort, ami a kutyák nevelésével és lélektani művelésével foglalkozik. Ugyanakkor szinte sohasem kerül elő olyan adás, amely gyereknevelésről, vagy idősek és fiatalok családon belüli normális kapcsolatáról szólna.
A dolgozó középnemzedéknek két irányban kell figyelni, két irányban kell gondoskodnia. Egyrészt a gyermekekről, másrészt az idősekről. Tehát segítenie kell az idősebb nemzedéket. Miért is? Hogy is? Meddig? Mikortól?
Ma azt látjuk, hogy Magyarországon a várható átlagéletkor sajnos még elmarad a nyugati statisztikáktól. Mégis a múlthoz viszonyítva emelkedett az életkor mind a nők, mind pedig – kisebb mértékben – a férfiak esetében. Ez egyrészt nagyszerű lehetőség arra, hogy a nagyszülők is részt vegyenek a gyereknevelésben, segítsék a fiatal családok életét, foglalkozzanak a gyerekekkel, ügyeket intézzenek, olyan ügyeket, amelyekben ők sokszor járatosabbak, mint a fiatalok. Néha erejükön felül – még anyagilag is támogatják a már dolgozó, fiatal családot. Másrészt azonban manapság az öregség gyakran évtizedekig eltart. Ez azt jelenti, hogy a kései öregség idején sokan gondoskodást is igényelnek. A magányosan élő embereknek ma Magyarországon több mint 58 százaléka időskorú. A dolgozó nemzedék sokszor embertelen túlhajszoltságban él. Gyakran kevés a fizetés, olykor a lakás megszerzése évtizedekre adóssággal is megterheli a családot. Ezért esetleg több helyen is munkát kell vállalni. Ugyanakkor azonban ez a munka azt is jelenti, hogy távol kell lenni a családtól. Az életritmus is másként alakul. Még ha a lakás elég nagy lenne is, a munka miatt, és az élet berendezkedése miatt a nemzedékek egymástól távol élnek. Idősek és középkorúak nem egy háztartásban vagy egymáshoz közel laknak, hanem legtöbbször kilométerekre egymástól, vagy másik településen. Ez pedig mindent, amiről itt eddig beszéltünk, minden szépet és jót rendkívül megnehezít.
A családok helyzete és a demográfiai krízis?
A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években sokat cikkeztek nemzetközi szinten a túlnépesedésről, sőt az úgynevezett „népességrobbanásról” is. Ez oda vezetett, hogy a harmadik világ egyes országai állami kényszerrel tiltották a sok gyermek születését. Ennek során nemritkán súlyosan megsértették a szülők szabadságát és emberi méltóságát. „Anya, ne vigyél a folyóhoz!” – könyörögtek sokszor kínai kislányok, ha fiútestvérük született. A szülők pedig gyakran inkább megölték a saját kislányukat, hogy eleget tegyenek a hatóság elvárásának.
Ezt az Egyház akár a VI. Püspöki Szinóduson 1980-ban, akár pedig – és főként – Szent II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában, igen kemény hangon minősítette. „Az emberi személy és az igazság súlyos megsértéseként ítéli meg” az Egyház azt a törekvést, mely a kormányok és a közhatalmak részéről arra irányult, hogy „korlátozzák a házastársak szabadságát születendő gyermekeik számát illetően”.
Az utóbbi harminc év ezen a területen egy bizonyos kijózanodást hozott. Ma a fejlett világ jelentős részén demográfiai összeomlás fenyeget. A Föld népessége rohamosan öregszik. 2050-re a mai 600 millió helyett 2 milliárd lesz a hatvan éven felüli emberek száma. A nyugdíjkorhatárt erőteljesen emelik. A tömeges vándorlás kultúrákat rendíthet meg és hozhat egymással is konfliktusba. Hazánkban ezt már mindannyian tudjuk.
Vessünk egy pillantást az alapvető folyamatokra!
A család állapota Magyarországon hasonló az európaihoz, de a nyugati helyzettől eltérően, nálunk nem egy szerves folyamat eredményeként alakult ki, hanem hirtelen törések jeleit látjuk. A szocializmus szétzúzta a hagyományos családi élet gazdasági és társadalmi kereteit. Független kistermelők helyett az emberek kiszolgáltatott bérmunkások lettek. A család már nem működött egységes egészként, nem jelentett előnyt a munka területén. Nem volt olyan feladat, amelyből a család apraja-nagyja kivehette volna a részét. Ha mindkét szülő az otthonuktól távol kényszerült dolgozni, mégpedig kötött munkaidőben, akkor kevés idejük és erejük maradt a családra. A bérmunkától való függőség központilag behatárolta a családok méretét. Ha a fizetésekből legfeljebb egy-két gyereket lehetett felnevelni. Különleges hősiességet kívánt, ha valaki több gyereket akart vállalni. Az embert – megfosztva személyi méltóságától – puszta termelőerővé alacsonyították. A munkaerő mobilitását alacsony színvonalú lakótelepek építésével akarták növelni, és a lakások méretén keresztül is központilag tervezhetővé vált a család nagysága. Ötven-hatvan négyzetméteres panellakásokban fizikailag is nehézség volt egynél, kettőnél több gyereket vállalni.
Ez a rendszer 1990-ben összeomlott. Azonban se a kisemberek, a családok nem kapták vissza a termelőeszközeiket, de az eltelt hosszú idő miatt a középgeneráció sem tudott volna önálló földművelésbe, vagy valamilyen kisipari szakma gyakorlásába kezdeni, elveszett a szaktudás.
Ugyanakkor beköszöntött a vadkapitalizmus. A nemzeti vagyon jelentős része külföldiek tulajdonába került. Olyanok tulajdonába, akik a pénz logikája szerint, mindig a legolcsóbb helyre igyekeztek telepíteni a termelést. Sok olyan összeszerelő vagy feldolgozó üzemet helyeztek a volt szocialista országokba, amit pár év múlva, tovább vittek Délkelet-Ázsiába, mert ott még olcsóbb volt a munkaerő.
A munka, a megélhetés, az egzisztencia bizonytalanná vált. Ez pedig a családokat szétzilálta. A szakképzetlen emberek nagy tömege, akiket régen az építőipar foglalkoztatott, a privatizációval elvesztette a munkáját.
A külső körülmények bizonytalansága miatt sokan már a házasságkötéstől is visszarettennek. Bizonytalan lett a szaktudás értéke is. A rugalmasság látszott az igazi nyerő stratégiának. Sok fiatal úgy érezte és úgy érzi ma is, hogy egyetlen hivatást, egyetlen szakmát sem érdemes magas színvonalon, igazán jól elsajátítani, mert mire komolyan beletanulna, addigra úgyis másból kell megélnie. Tehát divattá, közszellemmé vált a felületes, a parttalan ügyeskedés. Sokan nem látják már az összefüggést a munka és a megélhetés között. A megélhetéshez, sőt a meggazdagodáshoz szerintük – és gyakran mintha az élet ezt igazolná – szerencse, kapcsolatok kellenek, nem tisztességes munka. Ez arra kárhoztatja az embert, hogy örökös kizsákmányolás védtelen áldozata legyen. Tehát sokak szerint a szaktudás és a munka negatív tényezőként jelentkezik, az általános kiszolgáltatottságon kívül még további függőségbe sodorja az embert.
Erről is sok mindent lehetne mondani, hiszen az új tulajdonosok gyakran megszüntették magát a céget. Máskor modern technikát vezettek be. Ez önmagában jó dolog. De a következménye az volt, hogy sok tízezer ember munka nélkül maradt.
Sokáig egész országrészeket nyomasztott a munkanélküliség, és közben felnőtt egy nemzedék, egy olyan nemzedék, mely már a családjában sem látott olyat, hogy valaki a munka világán keresztül illeszkedjen be a társadalomba. (A 2010-es évektől bevezetett közmunka intézménye sok helyen orvosolni tudta ezt a problémát – A szerk.) Ennek Nem csupán a képzetlen embereket érintette azonban ez a változás. Az értelmiség felső rétegét is megrázta az átalakulás folyamata. A tudományos kutatásban hazánk – a hajdani KGST keretében – bizonyos meghatározott szakterületeken szervezett kutatásokat végzett. Az egyes országok között ki voltak osztva a feladatok. Amikor a rendszer megváltozott, privatizálták a nagy cégeket a különböző iparágakban, így a gyógyszeriparban is. A külföldi tulajdonos általában először a kutatórészleget zárta be.
A szerző bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek
(Részletek a Szent István Társulatnál 2011-ben megjelent kiadványból. A hivatkozások pontos helye ott megtalálható. Szerkesztette Benda József.)
