2024. december 18. szerda. 11:16
A Budapest útjai mentén az októberben kihelyezett új traffipaxok röpke két hónap alatt máig több mint 53 ezer gyorshajtót füleltek le. És még előttünk van a virtuskodásra csábító szilveszteri nagy össznépi duhajkodás. A híradások arról szólnak, hogy ez idáig a negatív rekordot az az eszelős autós állította fel, aki az Üllői úton a megengedett 50 helyett 158 kilométeres sebességgel tépett.
A mai kor egyik jellemzője, hogy nem csupán begőzölt volán mögött ülök gyorsultak be, hanem az idő is, amely traffipaxszal sem bemérhető sebességre kapcsolt. Persze valójában a napok, évek, épp olyan ütemben suhannak el, vagy vánszorognak, akár több ezer esztendővel ezelőtt. Csak a mai emberben elszakadt a cérna, ez okozhatja az érzéki csalódást. Idegelünk, feszültek, ingerültek vagyunk, a nagy hajszában semmire sincs időnk. Holott egy felmérés szerint például csupán a kényelmünket szolgáló „okos+ háztartási gépek jóvoltából a néhány évtizeddel ezelőttihez képest manapság hetente átlag négy órával növekedett meg a szabadidőnk. Gombnyomásra végezhető el a takarítás, mosás, ebédkészítés, a fűtéssel sem kell annyit bíbelődni, mint nagyszüleinknek. Az ajándékba kapott plusz idő azonban általában észrevétlenül pereg le, eltékozoljuk, miközben keveselljük.
A magunk mentegetésére gyenge érv lehet, hogy a drága idővel az elődeink sem sáfárkodtak észszerűbben. Kossuth Lajos például anno így figyelmeztetett rá: „A tétlenül elfecsérelt percet a mindenható sem tudja visszaadni.” Pedig hát a 19. században a maihoz képest szinte cammogott az idő. A krónikák szerint akkoriban például csúcssebességnek számított, hogy legénykedő fiatalok Budáról szekérrel lóhalálában egy nap alatt értek le Balatonfüredre, ahol gyorsaságukért hősként ünnepelték őket. (Ma autópályán másfél óra az út odáig.) Az akkori gyakorlat szerint Füredre eljutni legalább egy hétig tartott. Ugyanis az útba eső atyafikat illett sorra meglátogatni – parolázás, evés, ivás, amikor a tovaröppenő időre senki sem gondolt. Aki netán beköszönés nélkül hajtott el a barát, rokon portája közelében, arra a háziak nagyon megorroltak.
A felgyorsult tempó lefékezésére, az emberléptékűbb életforma kialakítására a 80-as években Olaszországból indult el a „slow living” mozgalom, amely nálunk is terjed. Lényege egy olyan újfajta gondolkodásmód, amely a fogyasztói szemléletnek hátat fordítva a boldogulást nem a felesleges cuccok vásárlásában, a megfelelési kényszerekkel küszködésben keresi, hanem nyugisabb, stressztől mentes életvitelre törekszik. Erre a szemléletre az átállás megkönnyítésére el is készült Budapest slow-térképe. A különleges atlasz olyan köztéri „oázisokat” jelöl meg, ahol a lármás, lüktető városban is megnyugvásra, békességre lehet lelni. A térkép 84 ilyen, a természet lágy ölét felidéző pont felkereséséhez ad útmutatót.
Ilyen hely például a Gellért-hegy oldalában a Filozófusok kertje, ahol a világ nagy gondolkodóinak szoborcsoportja társaságában még a legzaklatottabb városlakó is lenyugodhat. A susogó fákkal, zöldellő fűvel, bokrokkal övezett park különösen alkalmas a befelé fordulásra és a „slow life” filozófiáján elmélkedésre. Ebben a környezetben bizonyára a gyorshajtáson kapott fenegyerekek is lecsillapodhatnának és erőt gyűjthetnének a türelem erényének gyakorlásához. A „slow life” egyik javaslata például, hogy legyél turista a saját városodban. Loholás helyett az unásig ismert környéket becserkészve friss szemmel egy sor olyan értéket fedezhetünk fel, amely a mókuskerékből nézve eddig elkerülte a figyelmünket, ingyen gazdagodhatunk új élményekkel. Talán akkor se néznek teljesen bolondnak, ha ilyenkor – akár egy turista – a járókelőkre rámosolyogva jelezzük, hogy nyitottak vagyunk egy kis tereferére.
A traffipax közelében a gázpedált finomabban nyomva, megfontolandó elgondolkozni rajta, hogy az újévi fogadalmak listájára felvegyük-e a jól ismert, pénztárca-kímélő örök érvényű jelmondatot: „Lassan járj, tovább érsz!
A szerző újságíró
