Összehordhatnak nekem mindenféle dátumokat svéd, angol és orosz tudósok, Sztálin születésnapja már csak december 21. marad. Szerencsére megünnepelnem nem kellett soha, mert mire megszülettem, „leleplezték” a nagy generalisszimusz hibáit. A bűneit kevésbé, mert azok a legszorosabban összefüggtek a kommunista eszmével és rendszerrel, az meg legfeljebb léptékeiben változott a „titkos” hruscsovi leleplezés után. Mármint a kizárólagos uralom gyakorlásának, a kegyetlenségnek a léptékeiben. Nem láttam már köztéri szobrát sem. Budapesten Mikus Sándor torz alkotását szerencsére már ötvenhatban ledöntötték a felkelők, Prágában pedig 1961-ben maguk a kommunisták robbantották fel a harmincméteres (!) kőkolosszust a Letná dombján. A Szegeden álló – Sztálint állva, Lenint ülve ábrázoló – szoborról, amelyet 1949 decemberében állítottak fel Komócsin Mihály kommunista kiskirály megyéjében, nem is hallottam, és most sem tudom, hogyan, s mikor távolították el.
E születésnap megünnepléséről Közép-Európa országainak és népeinek kiszolgáltatottsága jut eszembe. És a hajlam is a kiszolgálásra, mert ez is jellemző volt. Hajlam az idomulásra, alkalmazkodásra, a túlélésre. Egészen kiábrándító, hogy milyen megalázkodással valósult meg a vasfüggöny mögé szorult országokban a kommunista szocializmus. Mindenhol ugyanúgy. Ugyanazokkal a szereplőkkel, forgatókönyvvel, gesztusokkal. Ugyanazokkal a dallamokkal – indulókkal –, amelyekben csak a népek nevét kellett kicserélni, és alkalmazhatóak voltak mindenhol. Ugyanazokkal a típusokkal: (párt)Vezérrel, párttitkárokkal, élmunkásokkal, versenyt hízelgő entellektüelekkel és művészekkel. És mindenhol ott voltak az új világ hívei és haszonélvezői, akik aztán „nagy csalódásukban” vagy elkallódtak – ha volt rá alkalom, leléptek –, vagy kiépítették kis szocialista egzisztenciájukat. Varsó, Prága vagy Buda kertvárosaiban, a villáikban iszogatták a whiskyt, de még róluk sem gondolom, hogy fátyolos tekintettel megemlékeztek volna a Bölcs Vezér decemberi születésnapjáról.
Sztálin szerepét Lenin kapta meg, aki épp olyan kegyetlen és vérszomjas bolsevik volt, mint az utódja, de gondos kezek a hatvanas-hetvenes évekre szinte jóságos, emberséges bácsit faragtak belőle. Részt vettem több iskolai ünnepségen, ahol őt ünnepelték. Volt egy dal is, amelyből csak annyit tudtam, hogy „Lenin, a hős, ki csak népéért élt”. Ez valami refrén lehetett. A hasonló úttörő nótákat egyáltalán nem ismertem. Az ünnepségeken viszont ott kellett lennem, mert senki nem kérdezte az aktuális iskolaváltáskor, hogy úttörő vagyok-e? Én meg nem forszíroztam a dolgot. Hogy Sztálinról egyáltalán hallottam-e az iskolában, már nem emlékszem. A „felszabadításról” igen. Még egy sor ugrik be: „Felszabadítónk hősi nevét”. Értelmetlen foszlányok. Valahogy érezni lehetett, hogy a sok hasonló ünnepség – a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, meg a „Felszabadulás” tiszteletére – inkább már nyűg mindenkinek. A szervezőknek, tanároknak is, de főleg nekünk. Elég lett volna a munkaszüneti nap, tanítási szünet és este a tévében az aktuális szovjet film.
Az ötvenes években ezt még nagyon komolyan vették. Bizottság alakult Sztálin hetvenedik születésnapjának megünneplésére. A nagy eseményt 1949-re tették (brit tudósok már az évszámban is kételkednek), december 21-re. A bizottság elnöke maga Rákosi Mátyás volt. Neki Lengyelországban Bierut elvtárs, Csehszlovákiában Gottwald elvtárs, a Német Demokratikus Köztársaságban Ulbricht elvtárs, Romániában Gheorghiu-Dej elvtárs felelt meg. A Rákosi vezette bizottság tagja volt Szakasits Árpád (hamarosan börtönben), Gerő Ernő, Farkas Mihály (később börtönben), Révai József, Kádár János (hamarosan börtönben), Marosán György (hamarosan börtönben), Apró Antal, Dobi István. Mások mellett Illyés Gyula (költő), Major Tamás (színész), Csók István (festő) is. Eredetileg Kodály Zoltán is a bizottság tagja lett volna, de valamiért kimaradt. Szerencse.
„Sztálin lángra lobbantja és a kommunizmus felé vezeti az emberi szíveket” – szavalták magyarul, csehül, lengyelül kísértetiesen hasonló hanghordozású porondmesterek. Mindenhol a vasfüggönyön innen feliratok hirdették a „történelmi jellegű születésnapot”. Mérhetetlen hálával gondoltak a generalisszimuszra a szlovák, román és német dolgozók. Spontán felajánlások hangzottak el Budapesten a WM-művekben, Ostravában, Nowa Hutában. Munkaversenyre hívtak a magyar, lengyel, cseh ifjúmunkások. És a lángeszű vezér tiszteletére megszülettek az ezer százalékok, négyezer százalékok, a harmincezer téglás műszakok. És már készültek a hatalmas tervek Sztálinvárosról, Ajkáról, Komlóról, Kazincbarcikáról, Oroszlányról, Várpalotáról. És Nowa Hutáról, Karl-Marx-Stadtról, Blagoevgradról. A kötelező lelkesedésről gondoskodott az ÁVH, az StB, az UB, a Securitate az élen járó NKVD, MVD és KGB támogatásával. És jöttek a filmesek megörökíteni a hatalmas győzelmeket a munka frontján. Jöttek az írók a termelési regényeikkel, a költők a poémáikkal, jöttek a festők a lobogó hajú elvtársakkal. És jött Alekszandrov Sztálin kantátája. Varsóban, Bukarestben, Kelet-Berlinben teljesen azonos átéléssel zengett a hatalmas kórus! És a pirotechnikus a Gellért-hegy csúcsára az ötágú vörös csillagot varázsolta, benne a szám: hetven!
És épültek a pártházak ugyanabban a stílusban, szigorúan dór oszlopokkal, munkásokat, parasztokat és anyákat ábrázoló reliefekkel. Épült a rettenetes zárt világ a félelemmel, nélkülözéssel, tömegmagánnyal. Mindenhol ugyanúgy jött a fekete autó, mögötte a dzsippel, mindenhol szónokoltak az elvtársak, mindenhol éberen keresték az ellenséget. És az ellenség mindenhol befurakodott a párt soraiba, még a legfelsőbb vezetésbe is. De a vezér a nagy Sztálin útmutatásai alapján leleplezte az ellenséget, amely mindenhol ugyanaz a rosszarcú besúgó és áruló volt, ugyanaz az imperialista kém, ugyanaz a népnyúzó főpap vagy arisztokrata. Ugyanaz a szabotáló lumpenproletár és Trumanban bízó kulák. Mindenhol ugyanazok a pengearcú ügyészek, az ítéletet vallomásként a vádlott szájába rágó bírák.
De jó, hogy ebben nem kellett részt vennem. Szerencse. Kellett hozzá, meg Sztálin halála is. Eltelt egy kis idő, de utána Közép-Európában megmozdult valami. Az élen mi jártunk, pontosabban azok, akik ötvenhatban vétót emeltek az egész őrület ellen. Akkor nem győzhettünk, nagyon egyedül maradtunk. De a vétónak megvolt az értelme és morális alapja. Tiltakoztak a lengyelek is, fáziskéséssel a csehek is. A lengyeleknél időnként lőttek, aztán katonai diktatúrát vezettek be. Ezzel sok minden nem változott, csak pőrén állt már a rendszer. Mi persze ismertük, tudtuk, hogy ez így működik. De a nyugati entellektüel hirtelen a szívéhez kapott. „Hát, ez a Jaruzelski pont olyan, mint a Pinochet”. Nem pont olyan volt. „Tenni kéne valamit” – mondták, miként Fábrik úr rokona, amikor az oroszok megjelentek a Széll Kálmán téren 1945-ben az ostromkor. És tettek. Nem csak az európaiak, hanem inkább az amerikaiak. Szerencsés együttállás volt. Lengyel ellenállás, a „Szolidaritás szakszervezettel”, Reagan elnök és egy határozott republikánus párt, Londonban Thatcher asszony, a Vatikánban II. János Pál pápa, azaz Karol Wojtyla. A Szovjetunióban pedig a „gerontokrácia” s utána Gorbacsov.
És láss csodát, mind kitéptük magunkat a kommunista rendszerből. Igaz, volt, ahol rövid úton szabadultak meg a Sztálinra hajazó „Kárpátok géniuszától”, máshol az összeomlás előtt pár nappal még kijelentették, hogy a „fal száz évig fog állni”, megint máshol inkább tárgyaltak, mint nálunk is. Úgy tűnt, kiszabadultunk. Most már magunk dönthetünk a sorsunkról. Aztán szembesülnünk kellett azzal, hogy megint vannak, akik egy szánalmas brigádba kényszerítenének minket. Megint megmondanák jó messziről, mit és hogyan. Mit mondhatunk, mit gondolhatunk. Hogyan cselekedhetünk és hogyan rendezzük be az életünket. Kivel beszélhetünk, üzletelhetünk. Olyan ez, mint egy újfajta sztálinizmus. Vajon sikerül-e ennek is ellenállni? Rajtunk is múlik.
A szerző történész
