Rengeteg mémet, viccesnek szánt kommentet és ezekhez hasonló online népművészeti alkotást láttam a neten a karácsonyról, amelyekben a közös az volt, hogy már a kiindulási pont is hibás. Abban a kontextusban, amiben ezeket létrehozták, valóban működnek: az egyén szempontjából nézve igenis kerülendő régen látott rokonok társasága, akik csak politizálni, beszólni meg arról érdeklődni tudnak, hogy mikor jön már a gyerek. Az ajándékok vagy a háziállatok vonatkozásában is így működnek ezek. Csak hát ezek az emberek az ajándékátadáson kívül nem sok félét kötnek ehhez az időszakhoz, így lesz belőle Harácsony.
Nem a szokásokkal van a baj, ha azokat kiüresítették, hanem azokkal, akik számára kiüresedtek és képtelenek megtölteni azokat újra. Ha elvonatkoztatunk a vallási részétől, akkor voltaképpen egy rendkívül gyakorlati megközelítéssel is lehet élni és így önmagában értelmet nyer ez a szokás. Az év végén, amikor újra egyre hosszabbak lesznek a nappalok, az emberek egy kicsit megállnak, összeülnek, együtt vannak és örülnek, hogy megélték ezt az évet is. Ezt leírni ebben a formában meglehetősen rideg dolognak tűnik, de praktikusan nézve a helyzet úgy áll, hogy idővel egyre kevesebben lesznek ott annál az asztalnál, az egyedül maradt déd- vagy nagyszülők közül például sokan töltik egyedül a szentestét. Ugyan lehet, hogy meglátogatják őket, de minden értelmes ember belátja, hogy az nem ugyanaz.
Egyedül maradni borzasztó dolog. Nem csak azért, amit ilyenkor írni szoktak a nagy megfejtők a társas lényéről az embernek vagy arról, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzi magát egy-egy homo sapiens, ha egyedül van. Valójában azért kétségbeejtő egyedül maradni, mert ez azt jelenti, hogy sok ember halálával és más típusú elvesztésével találkozott, már tudja, hogy ő is meg fog halni. Amíg az ember körül zajlik az élet, mindig noszogatva van arra, hogy csináljon valamit, mert valaki vár rá, valaki számít rá, addig egész egyszerűen nincs idő ezen tűnődni. Az élet előrehaladtával persze minden ember számára egyre ijesztőbb lesz ez a jelenség, de amíg aktívan tennie kell másokért a környezetében, ennek minden nehézségével, alá-fölérendeltségével és akár rendszeres vitáival, addig viszi a lendület. Amikor az embernek nincsenek ilyen kötelességei, akkor lesz igazán szabad, viszont ez a szabadság a legtöbb ember számára igen ijesztő. Ugyanis nehezen tudná valaki megtölteni az ürességet, ha saját maga is üres.
Egyedüli gyerekként születtem Nógrád megyében, és mint általában a nemesi családoknál volt ez a szocializmusban, nem a legjobb körülmények közé. Nálunk egy speciális családi oka volt ennek és csak időleges állomás volt, később aztán a rendes, épített családi házba költöztünk, de ettől még hat évig a Mátra alján, a falu szélén voltunk, mint a mesében. A vályogházba a kútról kellett vinni a vizet a falu egyik távoli pontjáról, télen is. Tüzelni kellett és ahhoz fát kellett vágni. Rendszeresek voltak az áramszünetek is. Mivel jóval a suli előtt megtanultam olvasni, áram hiányában petróleumlámpa mellett olvastam már akkor százévesnél idősebb könyveket a család könyvtárából, meg mindenféle enciklopédiákat és hasonlókat. A térképeket és atlaszokat különösen szerettem már kisgyerekként is. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ilyen körülmények között sokkal nehezebb volt szép karácsonyt szervezni, ám valójában sokkal egyszerűbb. Kellett hozzá egy kis fa, némi dísz, 1945 előtt felvett templomi zene, amit akkoriban úgy kellett beszerezni és kazettára másolni, illetve főzni kellett. Engem nem abajgattak az óvodába járással (mindig hazaszöktem, aztán egy idő után valójában nem is jártam, hosszú történet), apámnak nem kellett dolgozni járnia az ünnepek idején, és így együtt tudtunk lenni. Volt idő beszélgetni, az újonnan kapott könyveket olvasni meg játszani. Mármint együtt. Példának okáért Legót építeni. Lehetett volna ezt a pénzt autóra költeni vagy egy másik házba való költözésre, ám hála Istennek a szüleimet arra nevelték a saját szüleik, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is.
És ahogy elfigyelgetem az azóta eltelt időt, a legtöbb ember a jóhoz valóban könnyen hozzászokik, és evidenciaként tekint rá. Felfelé nézeget, hogy mit lehet még elérni, hová lehet eljutni, mihez van ő még távol. A motiváció nagyon fontos dolog, de a realitásérzék még annál is lényegesebb. Sok ember, aki régen fűtetlen Ikarus buszon ment másfél órát valahová és úgy vitt dolgokat a boltból egy szatyorban, fel van háborodva, hogy tele van a parkoló és az emberek őrült módjára fogyasztanak. És hogy mennyire nem csak magyarországi jelenségről van szó, azt is leírom, hogy a rendszerváltás után, amikor egy művelt, nyelveket beszélő, megjelenni és alkalmazkodni képes embernek rengeteg lehetősége volt, a rendszeres külföldre járás miatt (még a havi bevásárlást is határátkeléssel intéztük, pedig akkor még voltak határőrök és várni kellett) én jól emlékszem arra, hogy milyen volt a karácsony előtti időszak Ausztriában. Voltak akciók, voltak reklámok, és a parabolán nézett német nyelvű csatornákon is hasonló volt a „felkészítés”, mint manapság, csupán a léptéke volt más. A tévécsatornákon (Magyarországon is) ilyenkor mindig karácsonyi hangulatú, minden értelemben családi filmek és sorozatok mentek, mindenféle kutyákról, gyerekekről meg tinikről, akik valami alpesi helyen hógolyóztak, a legnagyobb konfliktusforrás pedig abból állt, hogy valaki megette a sütit idő előtt.
Ahogyan változott a világ, mi karácsonykor bezárkóztunk, illetve elutaztunk. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy mi nem megyünk senkihez, csak hozzánk lehet jönni. Mostanra pedig, ha a szüleim még élnének, az év utolsó hetét biztosan külföldön töltenénk. Egyszer béreltünk egy házat a Tátrában, olyan helyen, ahová egy rendes hóesés idején 1-2 nap kell, mire feljut a segítség. Oda vittük a fát, azt ott feldíszítettük, aztán mi onnan ki nem mentünk sehová. Harminc évvel korábban is megszűnt körülöttünk a világ, meg ott is.
Annak, aki az Instagramnak készít „ideális” karácsonyfát, felesleges magyaráznom bármit is, mert úgysem olvassa el ezt a szöveget, túl hosszú neki. Viszont az, aki kételkedik abban, hogy létezik-e egy párhuzamos valóság ahhoz képest, amit a környezetében lát, jó, ha tudja, hogy igen, létezik. És hogy ez mennyire így van, azt nem csak az orosz nyelvű országok ünnepe, az Új Év mutatja, de példának igen közeli. Mivel a pravoszlávok naptárában a karácsony később van, az év utolsó napja tölti ki ezt a szerepet. Ekkor van a családi vacsora, az ajándékozás a fa alatt, és ekkor mennek a tévében olyan klasszikusok, amiket harminc-negyven évvel ezelőtt is néztek. Amiknek mindenki tudja a szövegét fejből. És mégis megnézik újra, mert közös élmény. Mármint, mindenkinek, aki ért azon a nyelven. Hogy van hirdetés mindenféle akcióról és tematikus reklámok is készülnek? Persze. Csak az emberek nem vadultak meg. És hogy egy teljesen más kultúrkörből is hozzak példát: a ramadán nem egy ünnepnap, még csak nem is egy hét, hanem egy teljes hónap. Röviden összefoglalva, ilyenkor nappal megáll az élet, csak este lehet fogyasztani bármit is. Ezért esténként, egy teljes hónapig, összegyűlnek az emberek, és együtt esznek, beszélgetnek, társasoznak és nézik a kifejezetten erre az időszakra gyártott sorozatokat. Több olyan muszlim ismerősöm van, aki igen jómódú, nemcsak takarítónőt, hanem – régi fogalmaink szerint – cselédet vagy komornyikot is foglalkoztat. Két olyan családról is tudok, ahol a nagyobb ünnepnapokon, például a ramadán végén a feleség (vagy a feleségek) főz(nek) és süt(nek). És konkrétan azt is tudom, hogy ilyenkor a cselédnek, a komornyiknak és más, a ház körül segítőnek is adnak a nagyságos asszony(ok) főztjéből. Azért, mert ettől (is) ünnep az ünnep. Megtehetné egy gazdag asszony, hogy nem csinál aznap sem semmit? Még szép! Pont azért csinálja, mert az a nap más, mint a többi.
Azok, akik arról magyaráznak, hogy az asztalnál a rokonok csak politizálnak, veszekednek, évtizedes sérelmeket adnak elő, valójában egyedül ülnek az asztalnál, és eleve egyedül is érkeztek oda. Legbelül. Mert muszáj. Mert szokás. Mert elvárják. Nem azért ülnek oda, mert ünnep van és oda akarnak ülni, hanem azért, mert kell. Nem azért keresnek ajándékot valakinek, mert azt szeretnék, hogy a másik örüljön, hanem azért, mert elvárják. Csak hát ez nem ünnep.
Amikor én elmegyek színházba, akkor azért megyek el, mert el akarok oda menni. Én arra készülök, én azt várom. Ahogy közeledik a napja, egyre többször eszembe jut, hogy majd milyen lesz. Ha én elutazom valahová, akkor az út előtt lelkiekben felkészülök arra, hogy ez majd meg fog történni és arra is, hogy mit kell tennem nekem ahhoz, hogy ez jó legyen. Igaz, soha életemben nem voltam még utazási irodával valahol, ahol annyi dolgom van csak, hogy heverjek a víz szélén, mint egy döglött fóka. Ha én találkozom valakivel, akit régen láttam, akkor arra felkészülök lelkiekben. Várom.
Azért, mert az ünnep bennünk van.
A szerző rádiós műsorvezető
