Amerika belső politikai erőviszonyainak alakulása nagymértékben meghatározza külpolitikáját is, ami számunkra, a szomszédunkban folyó háború miatt, vitális fontosságú.
Az e témáról írott korábbi cikkeimben áttekintettem Amerika izolacionista (befelé forduló) és intervencionalista (beavatkozó) politikai erőit és megemlítettem, hogy egy harmadik erővel, a mélyállammal is számolni kell, vagyis egy olyan háttérhatalommal, amely felette áll a politikai pártoknak és demokratikus úton nem váltható le. Ez a háttérhatalom egyrészt szorosan összefügg az amerikai neokonokkal, akik mondhatni a gerincét alkotják, másrészt azonban a képviselőik legalább úgy megtalálhatók az Európai Unióban.
A neokonok, vagyis újkonzervatívok eredetileg a konzervatív párt radikális, neoliberális gazdaságpolitikai eszméket valló, amerikai katonai beavatkozásait pártoló, az izraeli jobboldalt támogató frakciója volt, manapság azonban mindkét pártban megvannak a hívei, ők azok akik erőteljesen szorgalmazzák Amerika intervencionista, vagyis fegyveresen beavatkozó politikáját, a NATO keleti terjeszkedését, az Oroszországgal és Kínával való szembenállást.
Míg Amerikában ezek az erők már megvoltak évtizedekkel ezelőtt is, Európában új jelenség mindössze egy-másfél évtizedre tekint vissza. Ezt azzal lehet bizonyítani, hogy míg 2003-ban és 2008-ban az európai vezető országok (Németország, Franciaország, Olaszország) ellenálltak az amerikai intervencionalista politikának, az első esetben az iraki háború, második esetben a NATO Ukrajnára és Grúziára való kiterjesztése kérdésében, sőt még később az Oroszországot és Németországot összekötő gázvezeték ügyében is, az utóbbi időben az intervencionalista politika tekintetében felül kívánják múlni az Egyesült Államokat. Ráadásul mindezt úgy, hogy Európának e politikából semmilyen haszna nincs, csak hatalmas gazdasági kára.
Mivel Európa vezetői nem Európa érdekeit képviselik, logikusan feltehető kérdés, hogy akkor politikájukkal kinek akarnak megfelelni? Nyilvánvaló, hogy van felettük is egy háttérhatalom, amely irányt szab cselekvéseiknek. Ha alaposabban vizsgáljuk a kérdést, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy létezik egy euroatlanti háttérhatalom, amelynek gerincét valóban az amerikai neokonok adják, de amely jelentős befolyással rendelkezik Európában is, például az egyes országok kormányfőinek megválasztásában (a jó példa Macron francia elnök).
A háttérhatalom elosztott hálózatok összefüggő rendszere, amelyet összetart a közösen vallott ideológia és hatalmuk kiterjesztésének igénye. A háttérhatalom döntéseit nem gazdasági haszon vezérli, mint azt sokszor feltételezik, hiszen, minden gazdasági hatalom a kezükben van, hanem maga a terjeszkedés, a hatalmuk kiterjesztésének igénye.
Trumpnak is, de a most az Európai Unióban fekete bárányként szereplő Magyarországnak és az összes nem a fősodratú pártokhoz (szocialista és néppártokhoz) tartozó, általában szélsőjobb, vagy szélsőbalként megbélyegzett pártoknak is ezzel a háttérhatalommal kell szembenézniük, és hogy eredményesen vegyük fel ezt a küzdelmet alaposan ismernünk kell szerkezetüket.
De még mielőtt ennek részletezésébe belemennénk, említsük meg, hogy a mai helyzet kialakulásához nagyban hozzájárul az a gazdasági liberalizáció, amit a nyugati világban a nyolcvanas évek végén hajtottak végre, és amelynek eredményeként olyan magánhatalom-koncentráció jött létre, amelynek hatására ma már a nagyvállalatok gazdasági ereje sok középszintű állam gazdasági erejét is meghaladja. Ez a koncentráció nem csak a gazdaságban, hanem más területeken is, például a médiában, a kultúrában is végbement, vagyis néhány nagy konglomerátum vezetői határozzák meg, hogy az átlagpolgár milyennek lássa a világot.
Ahogy én a háttérhatalom világát megismertem, hét olyan terület emelnék ki, ahol a siker érdekében szembe kell szállni vele és ezek a következők: (1) ideológia, (2) agytrösztök, (3) oktatás, (4) intézmények, (5) média, (6) politikai NGO-k, (7) alapítványok.
A háttérhatalom ideológiája szerintem három alapon nyugszik az egyik a Frankfurti Iskola tanítása, amely a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezése. A másik Karl Popper tanítása a nyílt társadalomról, amely megkérdőjelezi a nemzetállam létjogosultságát. A harmadik pedig az amerikai kivételesség, az az elképzelés, hogy az Amerikai Egyesült Államok történelmi, ideológiai vagy vallási okokból egyedülálló, sőt erkölcsileg felsőbbrendű ország, akinek a világ jobbítása érdekében joga, sőt kötelessége, akár háború árán is, más országok belügyeibe és nemzetközi konfliktusokba beavatkozni.
Az agytrösztök gyártják azokat az ideológiákat, amelyekre a háttérhatalom terjeszkedése érdekében támaszkodhat. Az Egyesült Államokban a neokonok megtámogatására számos ilyen intézmény létezik például RAND Corporation, a Hudson Institute, az American Enterprise Institute és ne feledkezzünk meg a Külkapcsolatok Tanácsáról sem (The Council on Foreign Relations), amelynek még két népszerű médiakiadványa is van a Foreign Policy és a Foreign Relation.
Az euroatlanti térség oktatási intézményeit – a szélsőbaloldali Rudi Dutschke „hosszú menetelésre” vonatkozó koncepciója alapján – elfoglalták hatvanas évek diáklázadói és ma a Frankfurti Iskola tanításai alapján kívánják diákjaink világképét formálni. A hosszú menetelés évtizedeket vett igénybe, de sikeres volt. Rudi Dutschke emlékét ma utca őrzi Berlinben.
Az intézmények alatt minden egyéb intézményt érthetünk, ahová a hosszú menetelés révén megérkezett a kulturális marxizmus. Különösen a bíróságok esetében érzékelhető, ahol politikai ügyekben az ítéleteket borítékolni lehet. Gondoljunk a Berlusconi ellen folytatott, vagy a most Salvini ellen folyó perre.
Az euroatlanti térségben gyakorlatilag csak fősodratú média létezik és az is mindössze néhány kézben összpontosul. Mindegy, hogy az ember a New York Timest, a Financial Timest, vagy a Die Weltet olvassa, ugyanazt narratívát, a háttérhatalom világmagyarázatát, találja mindegyikben, például most az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban.
A politikai NGO-k közé tartozik mindenek előtt a Soros György által finanszírozott hálózat, a Human Rights Watch, a Freedom House, az Amnesty International, ezek feladata az ellenzék támogatása színes forradalmak szervezése olyan országokban, ahol a kormány politikája nem felel meg a háttérhatalom igényeinek. Erre több példát is lehet találni, Szerbiát, Grúziát, Ukrajnát és magunkat sem kell kifelejteni.
Végül mindezek működését olyan alapítványok finanszírozzák, mint Soros Nyílt Társadalom alapítványa, Carnegie Endowment for International Peace, Heinrich Böll Foundation és hasonlók, meg természetesen az amerikai külügyminisztérium (Victoria Nuland) és a CIA.
Ha sikeresek akarunk lenni a háttérhatalom elleni küzdelemben, akkor mind a hét kiemelt területen fel kell vennünk a harcot. E tekintetben sikernek lehet tekinteni, hogy Elon Musk felvásárolta a Twittert, megélénkültek a CPAC konferenciák (Konzervatív Politikai Akció Konferencia), és az MCC, a Mathias Corvinus Collegium is megerősítette működését Brüsszelben.
De mindez egyelőre csepp a tengerben, a következő két évben kell az ellenállást az összes említett területen úgy megerősíteni, hogy az kibírja az esetleges kormányváltozásokat.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
