2007-ben egy vitairatot írtam a magyarországi demográfiai helyzetről. Ez egy ikerkönyv volt, amelynek az egyik fele a demográfiára ható negatív szinergiákat – Koporsóig koporsótól címmel –, a másik fele (a kötetet meg kell fordítani, mintegy a fejéről a talpára kell fordítani) a pozitív szinergiákat veszi számba – Bölcsőtől bölcsőig címmel. Bíró László, aki akkor a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke volt, ajánlást írt a kötethez: „A bölcsőtől bölcsőig vitairat az élet pártján áll, a II. János Pál pápa által oly gyakran hangoztatott élet és szeretet civilizációját kívánja szolgálni. Haszonnal forgathatják közéleti emberek, hívők és nem hívők egyaránt. Nagy nyomatékkal a házasság és a család értékeire hívja fel a figyelmet, ezekben rendkívüli erőforrást lát. A helyi közösségek fontosságát hangsúlyozza, amelyek a házasság és család védelmét szolgálhatják. Az írás hitvallása, hogy a jó házasságok és családok jelek és puszta létükkel gyógyítani képesek az atomizálódott, pesszimista és súlyosan megosztott jelenkori magyar társadalmat.”
A bölcső „az anyaméh helyettesítője és szimbóluma, de a bárka szimbolikájához is közvetlen köze van, hisz a vízi járművek a más létformába való átlépés eszközei, a bölcső pedig a gyermek földi létezésének kezdetén az anyai test és a vízelem ringatózását imitálja, így a két létforma közt mintegy segítője az átmenetnek.” (Hoppál, Jankovics, Nagy, Szemadám: Jelképtár). Javasoljuk a Néprajzi Múzeumnak, hogy szenteljenek egy kiállítást a születésnek, a bölcsőnek!
Mi mindennek a jelképe még a bölcső? Például a generációs láncnak, hiszen a bölcsőt a nagypapa készítette az unokájának, a nagymama az örök ősbizalmat és a saját élő reményét pingálta rá virágok, csillagok formájában. Ezek a nagyszülők régen meghaltak, már ük-üknagyszülők voltak, őket mégis hetedíziglen számon tartották. Ez is üzenet számunkra, amikor ma hetedíziglen a rossz, a negatív minta öröklődik. Egy másik mély értelme a bölcsőnek az, hogy valamiféle egységet fejezett ki: egyazon mozdulat ringatta a bölcsőt és mozgatta a szövőszéket, az élet szerves, organikus része volt a születés, az azt jelképező bölcső maga, azé a szülésé, ami ma rendkívüli és tervezett, vagy nem várt, nem kívánt és sok negatív emóció is tapad hozzá.
A bölcső egyszerű tárgy, azt is jelzi, hogy a csecsemőnek van egy saját helye az otthonban, nem egy különleges tárgy, de mégis az élet örök mozgását, a vidámságot, az életörömöt is jelképezi. Ez még akkor is így van, ha a régi korok nagy csecsemőhalandóságára, a korai gyermekhalálokra gondolunk. A bölcső „járása”, ringása valami módon – a mozgása révén – az életet magát jelképezi. Gyönyörűen vallanak erről az írók, költők, bár néha – az üres bölcsőt felemlegetve – fájdalmasan is. (Javaslat: állítsunk össze egy irodalmi antológiát a születés, a bölcső témakörében!) Vagyis a bölcső kihívás is: ha üres, akkor nincs élet abban a házban. A mai kor persze más: bölcsőt nem is nagyon használunk (újra divatba kéne hozni!); de mégis: a bölcső, mint jelkép, örök.
A bölcső tehát a család, az otthon szerves, magától értetődő eleme. Sokszor elhangzik az, hogy ez a hagyományos családmodell része, a liberalizmus ezzel szemben azt vallja, hogy létezik(nek) nem hagyományos családmodell(ek), legalább tizennyolc féle (ahogyan arról egy friss ifjúságkutatás szól). Mintha valamiféle harc folyna tradíció és modernitás között, és a hagyományos lenne a retrográd, a nem hagyományos a haladó, előremutató. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a család alapelemeit: a házasságot és benne a gyermekeket alapvető antropológiai, biológiai, pszichológiai törvényszerűségek határozzák meg. Egy gyermek nemzéséhez egy férfi és egy nő szerelmére van szükség; a gyermek kilenc hónapig fejlődik az anyaméhben; egy házasságot – éppenséggel – lehet néhány évre kötni, de a gyermek gondozása, nevelése csak hosszú távú lehet.
Voltak korok és helyek, amelyekben a család – a házasság és a gyermekek – világa tudott alkalmazkodni a társadalmi, gazdasági, munkamegosztásbeli, információs és egyéb kihívásokhoz, vagyis a családra ható tényezők hatványozott eredője nem rombolta, hanem építette, védte a családot, azaz pozitív szinergia hatott a családra. Ma viszont a családra ható tényezők összességében hatványozottan negatív irányban érvényesülnek. Azt látjuk ugyanakkor, hogy nem maga a család és a házasság „intézménye” van válságban, hanem maga az ember. Nem tudjuk összeegyeztetni az emberi kapcsolatok, a házasság, a család, a gyermekszülés, -nevelés alapvető törvényszerűségeit a munka, a belső és külső kommunikáció, a fogyasztás, a médianyomás, a különféle társadalmi deformációk hatásaival. A család védtelen ebben a helyzetben, de az alapvető törvényszerűségek mégis működnének benne – ez okozza a súlyos, feloldhatatlannak tűnő feszültségeket. A helyzetet súlyosbítja, hogy a családok belső erőforrásai sem nyilvánulhatnak meg a tágabb közösségekben, mert erre nem fogadóképes a világ: csak szóban ismeri el, de nem igazolja vissza valódi értékként a családi köteléket. Ez a helyzet eleve elbizonytalanítja a családot a saját önértékében. Igaz ez kisközösségi és társadalmi méretben is.
A házasság, a család alapvető jellegzetessége elsősorban az osztozkodás: állandó adásra, elfogadásra, továbbadásra kész. Ha nem tudja ezt megtenni, zárt rendszerré válik, és mint minden zárt rendszer, be fog szűkülni, végső soron el fog pusztulni. Ezt szeretnénk elkerülni ezzel a cikksorozattal is.
Többféle válasz létezhet erre az adaptációs kihívásra. Az egyik a struccpolitika – dugjuk a homokba a fejünket, sodródjunk a folyamatokkal, itt-ott kis beavatkozásokkal nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, és majd együtt szomorkodunk az eredménytelenségen (ebben az állapotban vagyunk ma, jelentős erőfeszítések ellenére, de a valósággal való szembenézés egyelőre hiányzik, ezért a döntéshozók még nem szomorkodnak…).
A másik: változtassuk meg a családot, mondjuk azt, hogy a modern korban a házasság, a család már nem olyan, mint korábban, sokkal diffúzabb, képlékenyebb, formálhatóbb, az energiáinkat ebbe az irányba mozdítsuk. Ez a liberalizmus álláspontja: lazítsuk meg, oldjuk fel a „hagyományos” kötöttségeket, ezzel a probléma magától megszűnik. Erre a törekvésre a házasságok, a családok, a gyermekek betegségekkel – mentális, pszichés, sőt szervi bajokkal – reagálnak.
A harmadik válasz – amelyet a konzervatív-polgári-keresztény személet képvisel – az, hogy a modern kor kihívásait számtalan területen valós problémaként kezeljük. A család, a házasság, a gyermek alapvető, organikus létezésformáit és hallatlan belső önértékét, erőforrás voltát is figyelembe véve megkíséreljük ma a családra, a házasságra, a gyermekszületésre, -nevelésre ható számtalan tényező összehangolását, és elvégezzük a lehető legszélesebb körben az adaptációt. Ez a megoldás rendkívül szívós aprómunkát igényel, átfogó gyógyító, rehabilitációs, revitalizációs feladatot jelent. A leegyszerűsítések – az úgynevezett „csodafegyverek” keresése, alkalmazása – ebben a bonyolult kölcsönhatási rendszerben rendkívül károsak! A Magyar Hírlapban immár féléve folyó demográfiai vita számtalan ajánlása éppen ezt szolgálja, a következő lépés a konkrét javaslatok, kitörési pontok összegyűjtése, strukturálása lesz…
E tevékenység analógiája például egy leromlott, szlömösödő városnegyed rehabilitációja. Ez esetben az igazi nehézséget az okozza, hogy „lakott” körülmények között kényszerülünk a rehabilitációs munkát elvégezni. Kényelmesebb, ha a lakókat ki tudjuk költöztetni. A családok, a házasság gyógyítása a nehezebb, több válsághelyzetet ígérő úton haladhat – azt mondhatjuk, hogy menet, létezés közben kell operálni, szinte repülés közben kell a repülőgépet megjavítani, újra repülésre képessé tenni. és ráadásul mintha ezen a repülőgépen gépeltérítők, netán terroristák bujkálnának, az útirányt önkényesen, saját érdekeik szerint meghatározva.
A családokkal, házassággal kapcsolatosan természetesen szükség van válságkezelésre, de véleményünk szerint a fő hangsúlyt a válságok megelőzésére, a meglévő házasságok, családok, illetve az ezeket támogató közösségek támogatására kell fordítani. A kátyúból úgy tudunk a legbiztosabban kilépni, ha a jól működő családokat, házasságokat igyekszünk még jobbá tenni, bízva abban, hogy az ő példájuk egyre vonzóbbá válik a társadalom számára.
Meggyőződésünk, hogy a házassággal és a családdal kapcsolatos gondok elsősorban mentális, hitbéli, tudati, erkölcsi jellegűek. Nagyon fontos kérdés a mentalitás, vagyis az, hogy hogyan viselkedjünk, viszonyuljunk a házassághoz, a gyerekszületéshez és -neveléshez. A magyarság fogyásában az egyik legfontosabb tényező a felhalmozódott hallgatás, szenvedés, lemondás és közömbösség. Igazából ez utóbbi a szeretet ellentéte, nem a gyűlölet! Mindez összhatásában egyfajta bénultságot, jövőtlenséget és reménytelenséget – általános jelenlétvesztést – eredményez. Mindezt együttesen sokan nemzetbiztonsági kockázatnak tartják.
Ennek ellenére a „bölcsőtő bölcsőig” programot alapvetően nem a moralizálás, vagy a lelkiismeretfurdalás ébresztése határozza meg – mint ahogy a jelen demográfiai vitasorozat sem –, hanem az ápolás, a gyógyítási szándék, a melléállás, a szolidaritás, a jó példák felerősítése, a közvetlen és közvetett segítés szándéka. Természetesen nem nélkülözve az erkölcsi mércét, de ezt nagyon halkan mondjuk – ezt valószínűleg inkább és jobban meg fogják hallani az emberek, mint a harcos kiállást. Kiindulási alapunk az, hogy a házasság, a család, a gyermek az emberi sors fontosabb elemei, mint a munka – ezt szeretnénk mindenekelőtt tudatosítani.
Szándékunk az is, hogy bemutassuk: a házasság, család, a gyermek, a világ egyik legfontosabb öröm- és energiaforrása, az emberi kibontakozás, kiteljesedés felé vezető út. Erről mintha elfelejtkeznénk. Még egy fontos, remélhetőleg a demográfiai vitasorozat minden írását meghatározó célunk az, hogy számtalan – a valódi, teljes élettel való mélyebb összefüggéseket megmutató – motivációt adjunk a házasságban, családban élőknek, továbbá az arra készülőknek, vagy az éppen krízisben lévőknek egyaránt.
Törekvéseink jelképe legyen a „bölcsők járása”!
A szerző építész, címzetes egyetemi docens
