1943 nyarán Melgorzata Twardecki, a náci megszállás alatt álló Lengyelországban élő anya, arra kapott parancsot, hogy ötéves fiát, Aloizyt másnap reggel vigye a városháza tanácstermébe. A kisfiú szőke hajával és kék szemével szemet szúrt az SS tisztjeinek, akik kegyetlenül elszakították anyjától, majd vonatra ültették. Évek múltán, amikor Aloizy végül hazatért, édesanyja megdöbbenve szembesült azzal, hogy fiát teljesen átváltoztatták, agymosottá vált. Aloizy már idegenként tekintett családjára, és apját árulónak nevezte, amikor Hitler arcképét eltávolította a falról.
A náci rezsim alatt több mint 400 ezer gyermeket raboltak el szerte Európából, ebből körülbelül 200 ezret Lengyelországból. A céljuk az volt, hogy az árja külsejű gyermekeket kiszakítsák származási közegükből, és őket a birodalom „tiszta vérű” polgáraiként nevelhessék fel. Himmler egy 1943-as beszédében nyíltan elismerte a tervet: „Kötelességünk ezeket a gyermekeket eltávolítani környezetükből, ha kell, akár erőszakkal is, és Németországba kell vinni őket.”
A gyermekeket fizikai paramétereik alapján osztályozták, 62 különböző kritérium szerint. Szőke haj, kék szem, megfelelő orrhossz, és még a koponyájuk formája is számított. A leginkább „tisztának” ítélt gyermekek sorsáról a Lebensborn-program döntött: árvaházakba kerültek, ahol német családok örökbefogadására készítették fel őket. Akik nem feleltek meg az árja kritériumoknak, koncentrációs táborokba kerültek, ahol borzalmas kísérletek áldozataivá váltak.
Az árvaházba hurcolt gyermekek élete a náci Németországban olyan rémálom volt, amelyet nehéz szavakkal leírni. Ezeket a gyerekeket szinte azonnal megfosztották mindentől, ami emberré tette őket: családjuktól, identitásuktól, nyelvüktől, sőt még saját emlékeiktől is. A folyamat célja a teljes átnevelés volt, amely nem hagyott helyet a múlt iránti nosztalgiának.
Amint a gyerekek megérkeztek a Lebensborn-otthonokba vagy az átnevelő központokba, az első lépés a teljes elszakítás volt a származásuktól. Nevüket megváltoztatták – egy egyszerű lengyel vagy ukrán névből német hangzású lett. A születési anyakönyvi kivonatokat megsemmisítették, hogy semmi ne utaljon eredeti gyökereikre. Ha egy gyermek ellenszegült, büntetés várt rá: éheztetés, bezárás egy sötét szobába vagy fizikai bántalmazás. A cél az volt, hogy megtörjék az ellenállás legkisebb szikráját is.
Az átnevelő központokban a gyermekeket folyamatos pszichológiai nyomás alatt tartották. A napi rutinjuk katonai fegyelem szerint zajlott: reggeli előtt német dalokat kellett énekelniük, majd a nap folyamán náci propagandával átitatott tananyagokat tanultak. Megtanították őket arra, hogy Hitlert „Atyjuknak” nevezzék, és a horogkeresztes zászlót vallási áhítattal tiszteljék. Az anyanyelv használata szigorúan tilos volt. Ha valaki rajtakaptak, hogy nem németül szólalt meg, súlyos büntetést kapott.
A Lebensborn-otthonokban a gyermekeket folyamatosan vizsgálták. A náci „tudomány” képviselői rendszeresen méréseket végeztek rajtuk: a koponya formáját, a haj árnyalatát, a bőr pigmentáltságát elemezték, hogy megállapítsák, mennyire felelnek meg az árja ideálnak. Akiket „tökéletlennek” ítéltek, koncentrációs táborokba kerültek, ahol embertelen kísérleteknek vetették alá őket. A „tökéletesnek” tituláltak sem voltak szabadok: életük minden pillanata a náci ideológia kontrollja alatt zajlott.
Az örökbefogadott gyermekek gyakran olyan családokhoz kerültek, amelyek inkább alkalmazottként, semmint szeretett családtagként bántak velük. Sokan napi szinten tapasztalták a fizikai és verbális bántalmazást. Az idősebb lányokat különösen kegyetlen módon használták ki: néhányukat SS-tisztek szexuális rabszolgaságra kényszerítették, míg másokat szülészetekre küldtek, hogy új, „tiszta vérű” gyermekeket szüljenek.
A gyerekek magányosan nőttek fel, az új környezetükben senkiben sem bízhattak. Testvéreiket szándékosan elválasztották tőlük, hogy minden korábbi kapcsolatukat elvágják. Az anyjukról vagy apjukról szóló emlékek fokozatosan halványodtak, míg végül már maguk sem voltak biztosak abban, hogy valaha is más életük volt. Az identitásukra mért csapás olyan mély volt, hogy sokan még a háború után is németként éltek, és képtelenek voltak visszatérni a gyökereikhez.
A háború után Lengyelország külön programot hozott létre az elrabolt gyermekek felkutatására. A feladat szinte lehetetlennek tűnt. A több mint 200 ezer elrabolt gyermekből csupán 40 ezret találtak meg és vittek haza. A többiek örökre elvesztek – eltűntek a náci ideológia sötét mocsarában. A náci gyermekrablások eredménye egy olyan generáció lett, amelyet teljesen kiszakítottak saját kultúrájából és családjából. A háború vége sem hozott számukra megnyugvást: sokan soha nem találták meg valódi családjukat, és életük végéig magukban hordozták az átélt borzalmak súlyát. Ez a korszak emlékeztet arra, hogy a háborúk nem csak a harctéren zajlanak – sokszor a legvédtelenebbeken, a gyermekeken hagyják a legmélyebb sebeket. Az ő történeteik részei annak az örökségnek, amelyre emlékezni kell, hogy soha ne ismétlődhessenek meg ezek a borzalmak.
