Többnyelvű emberként egyre inkább úgy veszem észre, hogy a magyar anyanyelvű emberek jelentős része rosszabb formában kommunikál még élőszóban is, mint korábban. Sokan kifejezetten visszafejlődnek ezen a téren. Nem csak elkényelmesedtek és elfelejtették használni ezeket a képességeiket, hanem már meg sem értik a másik élőszavas kommunikációját. Ez egészen döbbenetes dolog. Nem csak arra gondolok, hogy vannak olyan kommentelők vagy üzenetet írók, akik a YouTube-csatornámat nézve nem értik, hogy mit mondok komolyan és mikor viccelek (a Bëlga vonatkozó dalszövegrészletét az érzékenyebb olvasókra való tekintettel most nem idézném), hanem arról is szó van, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetben az emberek fizikálisan egymás mellett állva sem értik meg egymást magyarul. Nem ismerik fel a szándékot, mert elszoktak annak felismerésétől.
Az irónia, a nyelv fűszere, egyre inkább kiveszőben van mindennapi kommunikációnkból. A digitális kor és a csökkent személyes interakciók világában sokan már nem ismerik fel a többértelműséget, sőt, gyakran szó szerint értelmezik azt, ami valójában ellenkezőjét jelenti. A világjárvány óta a virtuális kommunikáció térnyerése tovább súlyosbította ezt a problémát, ebben egészen biztos vagyok. A személyes találkozások hiánya miatt az emberek elveszíttették azokat a finom nonverbális jeleket – mint a testbeszéd, a hanghordozás vagy az arckifejezések –, amelyek segítenek az ilyen eszközök felismerésében és helyes azonosításában. Ez tehát nem csak magyar sajátosság, csupán a léptéke extrém Magyarországon, és mivel nekem van összehasonlítási alapon, magyarul is tudó külföldi vagy külföldön élő magyar ismerőseimmel ezt rendszeresen megjegyezzük egymásnak. Amerikában például számos kutatás jelent meg erről a legkülönfélébb felületeken, ezekben kivétel nélkül azt mérték, hogy a digitális kommunikáció nem képes ugyanazt az elégedettséget nyújtani, mint a személyes interakciók, és ez negatívan befolyásolja mentális egészséget is.
A műsorvezetőként, a színpadon vagy a humorban szerzett tapasztalataim alapján tudom, hogy az ember a beszédtől ember és a humornak működnie kell a társadalomban az átlagos vagy afeletti intelligenciával megáldott emberek között ahhoz, hogy ne omoljon össze a közösség és legyen benne átjárás. Ám már a kasszánál sem működnek ezek a dolog két vásárló között és láthatóan sokan félnek kreatívabban válaszolni, hiszen ismeretlenül már nem feltételezik a másikról, hogy értené azt.
Mivel az emberek többsége az alapokkal sincs tisztában, ezért összefoglalok most néhány gyakorlati dolgot, amit valószínűleg az egyetemeken sem tanítanak, mivel az elmélet arrafelé fontosabb, mint a hétköznapok. Mielőtt ebbe belekezdenék, szeretném jelezni, hogy rendszeresen megkapom – meglehetősen igazságtalanul – hogy nekem könnyű: kiállhatok bármilyen közönség elé és ezek az emberek a partnereimmé, a beszélgetőtársaimmá válhatnak világnézettől függetlenül. Azt felejtik el az így gondolkodók, hogy én ezzel a képességgel nem születtem, hanem ezt a képességet megszereztem.
Most, hogy ezen túl vagyunk, tényleg az alapoknál esünk neki: A hangunk egy hangszer, amely folyamatos gyakorlást igényel. A testünk pedig a rezonátor, amely meghatározza a hang minőségét. Minél erősebb, egészségesebb és edzettebb, annál jobb a hangzás. Emellett rendelkezünk olyan szervekkel is, amelyek finomhangolják a hangot: ilyen a gége és a lágy szájpadlás, a nyelv, a fogak, az ajkak és állkapocs is. Ha valakinek hiányos a fogazata, kialvatlan vagy éppen lelki-szellemi démonjai vannak, nem tud érvényesülni, mindig elnyomott és leigázott lesz. Ilyenből lesz aztán Magyarországon a rengeteg kényszerű préda. Hogy csak egyetlen mintát hozzak, a megfelelő légzés és testtartás nélkül az ember nem tud meggyőzően beszélni, így nem tudja rávenni a másikat a saját akaratának érvényesítésére. Vesztesnek fog tűnni. Sajnálatos módon az emberek többsége nem tanulta meg helyesen használni a hangját és a testét a kommunikáció során, tehát sokan azok sem tudnak érvényesülni, akik egészségesek, pusztán nem szerezték meg ezeket az alapvető ismereteket. Gyerekkorukban a szülők két helyen dolgoztak, őket meg leültették a tévé elé, aztán amit hallottak, az lett a minta. Ha a Budapest TV vagy a Mónika-Show előtt maradtak ott, akkor ez tulajdonképpen magyarázat is arra, amit ma látunk a hétköznapokban.
A helytelen légzés például elárulja nekem, hogy valakinek mennyire fontos a téma, amiről beszélünk. Plusz, ha valaki a természetesnél magasabb hangon beszél, az izgatottságra vagy bizonytalanságra utal, még akkor is, ha az illető ezt nem szándékosan fejezi ki. Engem ez mindig rendkívüli módon segített az ismerkedés során és az egyik legszórakoztatóbb jelenség volt, amikor egy nő úgy csinált, mintha nem érdekelném, de valójában fogalma sem volt arról, hogy eközben én pontosan tudom az igazságot. Ezt a példát azért hoztam, mert valóban ennyire fontos dolog a jó kommunikáció, az élet minden területén.
Bármilyen vitás helyzet rendezése előtt kerülni kell a túlzott fáradtságot és a feszültséget, lazán kell tartani a nyak és a váll izmait. Nyugodt hang csak nyugodt testből származhat. A nyugodt hang ledominál bárkit, aki üvölt, toporzékol és gyűlöl. A feszült test megfeszíti a hangszálakat, emeli a hangszínt, gyorsítja a beszéd tempóját, és kikapcsolja a rezonanciát. Abban a pillanatban, hogy valaki elárulja az érzelmeit egy vitában, azt is elárulja velük, hogy kényszerhelyzetben van, kiszolgáltatott, de minimum fontos neki az, amiről szó van, tehát kész érte áldozatot hozni. Mert nem logikusan érvel, hanem érez.
A vevő oldalon is el lehet veszíteni még egy ilyen helyzetet is: a digitális kommunikáció térnyerése miatt a nonverbális jelek, mint a szemkontaktus vagy a testbeszéd, háttérbe szorulnak. Ez pedig csökkenti a mások érzéseinek megértésére való képességet. Én nem arról az empátiáról beszélek, amit Budapest belvárosában követelnek a túltanultak mindenféle elesett, szegény vagy bármilyen más értelemben hátrányos helyzetű ember irányában. Én arról a képességről beszélek, hogy belehelyezkedhessünk a másik fejébe, lelkébe, helyzetébe akkor is, ha egyébként nem értünk vele egyet, sőt, az ellenségünk. Már egy üzleti tárgyalás során is óriási helyzeti előnyt jelent, ha pontosan felismerem, hogy a másik félnek mennyire fontos az, amiért összeültünk.
Ha valaki nem ismeri fel az olvasott iróniát, számomra érthetetlen okból kap bizonyítványt az általános iskola végén. Sajnos, a beszélt nyelv használatát sem tanítják az iskolákban, ugyanis sok tanár számára is kihívást jelent. Pontosabban, biztosan csak azt tudom állítani, hogy kihívást jelentett azok közül sokak számára, akik engem tanítottak. Nem a nyelvhelyességet vagy a helyes légzéstechnikát vártam volna el tőlük, hanem a gondolkodás szabadságát és azt, hogy amire gondolnak, azt ott és akkor meg tudják fogalmazni, ráadásul olyan egyszerű módon, hogy egy gyermek is megértse. Erre viszont nem adnak diplomát. Ahhoz, hogy szabadon és könnyedén tudj beszélni, először meg kell tanulnod szabadon és könnyedén gondolkodni, összekapcsolva a gondolkodási és a beszédmozgási folyamatokat. A folyamat végén a legjobbak kiváló asszociációs készségre tesznek szert, ami a svájci bicskája a kommunikációnak. Sajnos igazán jól gondolkodó, ötletgazdag, kreatív emberből nincs sok. Igaz, hogy ehhez genetikai adottság is kell, ám a hétköznapi feladatok ötletes megoldása terén az átlagos intelligenciának ehhez elegendőnek kellene lennie. Ez a képesség még azoknál az embereknél is felismerhető, akiket nem tanítottak meg a szülei helyesen beszélni vagy az érdeküket érvényesíteni, mivel éles helyzetben gyorsan átlátják a folyamatokat és arra ötletes választ adnak, vagyis az agyuk alapvetően jól van behuzalozva. A gyerekeknél is számos tesztmódszer létezik arra, hogy kiderüljön, milyen adottságokat örököltek a kis genetikai kódjaikban.
A kölyköket például úgy tanítanám meg kommunikálni, hogy különböző feladatokon keresztül gyakorolnák a különböző érzékelési csatornák használatát. Három résztvevő válasszon ki egy tárgyat, és írja le azt a vizuális, auditív és kinesztetikus érzékelés alapján. Ez segítene abban, hogy jobban megértsék mások nézőpontját és fejlesszék azt a képességüket, hogy mások helyébe képzelhessék magukat. Sietek leszögezni: a közhiedelemmel ellentétben, az embereket nem lehet egymás szintjére igazítani. Lesz, akinek az izomzata jobb, másoknak az agya. Nem lehet mindenkitől azonos eredményeket elvárni szellemi téren, ám egy általános képesség elérését az általános iskolában egy átlagos képességű gyerek esetében meg kellene követelni.
Ennek végtelen egyszerű módja van, mivel a beszédhangon való munka egyben önmagunkkal való munka is. Megjelenik az önbizalom, eltűnnek az izomgörcsök, és sok, akár többéves pszichológiai blokk is feloldódik. Színpadon, rádióban, tévében, nagy nyilvánosság előtt nem lehet úgy domináns pozícióba kerülni és ezáltal lekötni az emberek figyelmét, ha kétségeink vannak. Vizsgahelyzetben szintén, ismerkedés esetén hasonlóképpen szükséges ez a képesség. Férfiként nem tudsz megszerezni egy nőt, ha a folyamat során neked kétségeid vannak azzal kapcsolatban, hogy méltó vagy rá. Ma mégis ennek ellenkezőjét látjuk a magyar nyilvánosságban. Óriási gyerekkori traumákat megélt, orvosi értelemben depressziós, függő, megnyomorított lelkű emberek szerepelnek és követelik a náluk szerencsésebbek és életrevalók leráncigálását a porba, miközben a dominanciához szükséges képességekkel rendelkező embereket pszichopatáknak, őrülteknek és betegnek állítják be. Az lett a trend, hogy az elnyomott, a hányatatott sorsú és a reménytelen az, akit pajzsra kell emelni és a kevés igazán kiválót kell megvetni. Színpadi jelenlét nélküli emberek próbálnak stand upolni a traumáikkal, a saját anyanyelvüket alapszinten sem ismerő rapperek igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy képesek dalszöveget írni a világ egyik legnehezebben összelegozható nyelvén. Népszerű dolog ez, mert sokan tudnak vele azonosulni, ám az ókortól egészen a legújabb korig mindig azokat imádták, akik félistennek vagy tán egészen annak tudtak tűnni, legfeljebb csak emberi alakjuk volt. Ma a szerencsétleneket ünneplik és a szerencséseket kárhoztatják. Ennek pedig részben éppen az az oka, hogy a befogadó fél sem ismer mást fel egyértelműen, mint a fekete-fehér kommunikációt.
Bármely nyilvános beszéd egy strukturált folyamat, amely csak törvényszerűségek alapján működik hatékonyan. Léteznek finomságok és árnyalatok, amelyek külön-külön és csoportban is megfigyelhetők a beszélgetőtársaink viselkedésében. A szemeinkkel látjuk, a fülünkkel halljuk, érintés esetén pedig érezzük a visszajelzésüket egy-egy kiadott hangra és így képesek vagyunk irányítani azt, amit a válaszukról és így róluk gondolunk, valamint figyelmünk révén a szerintük szükséges választ tudjuk adni a reakciójukra. Ehhez elengedhetetlen az érzelmek uralása, ehhez előbb az az azokkal való munka, majd a célok helyes kitűzése és elegendő nyilvános, társas, gyakorlati kommunikációs tapasztalat. A legtöbb ember számára a cél önmaga, a saját konkrét akaratának érvényesítése, ehhez pedig evidencia lett, hogy a másik ember is önző, totális bizalmat pedig így nemhogy egy ismeretlen felé, de még régebb óta ismert ember felé sem táplálnak sokan, mivel rengeteg rossz példát láttak. Nincs is csodálkoznivaló azon, hogy a politikusok és a marketingesek a félelemre építik a kampányokat, mert hinni valakinek vagy valaminek már a legdrágább luxuscikk lett.
Minden, amit fentebb írtam, csupán egy eszköz, ha úgy tetszik, egy fegyver annak kifejezésére, hogy kinek mi a célja és aztán azt mások céljaival össze tudja egyeztetni. Ha valakinek nincs saját célja önnön jólétén kívül, mások céljait lesz kénytelen elérni. De az, hogy valakinek célja van az életben, önmagában még kevés, ezután pontosan kell tudnia célozni is.
De talán ez majd egy másik írásom tartalma lesz.
A szerző rádiós műsorvezető
