Össze lehet-e gyűjteni az eltűnt, az ellopott-elrabolt időt vagy azt, melynek elvesztése saját hanyagságunk eredménye? – Már Seneca Erkölcsi leveleinek olvasása előtt sejtettem: nem úgy fogok haladni vele, mint bármelyik történettel, noha egy emberi lélek alakulásának (vagy átalakulásának) történetéről van szó. Nero tanítómestere – majd a császár számos áldozatának egyike – utolsó éveinek folyását is követni lehet általuk. (A levelek akkor születtek, amikor az őrjöngő, eszét vesztett „véres költő” elleni összeesküvés miatt a római filozófus és szónok, egy időben konzul, majd a közélettől visszavonult Seneca életének utolsó három évében bármelyik pillanatban várhatta a kegyvesztettek ítéletét, hogy öngyilkosságot kövessen el. S ennek ismeretében értelmeződik például az időhöz és a birtokláshoz, a halálhoz és a lélek nyugalmához, a félelemhez és a vágyakozáshoz, olvasáshoz és az ismeretszerzéséhez való viszony átalakulása.)
„Seneca barátjának, Luciliusnak üdvözletét küldi” – mind a 124 fennmaradt levél élén ez a bevezető áll (lenniük kellett azonban még továbbiaknak is, melyekből korabeli források idéznek), s azzal az állandó formulával zárul, hogy „Élj egészségben!” – amihez a derűs epikureizmussal színezett szenvedélymentes sztoicizmus híve magában hozzáfűzhette: amíg teheted. Nagyobbik lányom, akitől ajándékba kaptam a könyvet, a saját példányát kicifrázta a sok-sok lapszéli jegyzettel, aláhúzással és bekarikázással – mert a saját példány nemcsak megengedi, de meg is követeli a sajáttá tételnek, a befogadási és gondolkodási folyamatot is rögzítő értelmezésnek ezt a módját –, és néhány levél után magam is ceruzával a kezemben kezdtem újra az olvasást.
Önmagunkat (a magunk számára) úgy védhetjük meg, ha az időt, amit elloptak tőlünk vagy tovafolyt, illetve hagytuk, hogy eltűnjék, össze kell gyűjteni. Ez ugye lehetetlen – jegyzem föl a lapszélre –, mert csak a tanulságot vonhatjuk le, az időt már nem kapjuk vissza. De a mienk volt-e az idő egyáltalán? Seneca szerint bár naponta meghalunk, és az eltelt élet „a halál birtoka”, így az nem a jövőben következik be – „a halál nagy része már mögöttünk is van” –, csak az idő a mienk, semmi más. Ez egyrészt a hagyományos időszemlélet radikális tagadása, amihez kétezer év után a kvantumfilozófia közelít ismét, másrészt a horatiusi „carpe diem” a senecai „omnes horas complectere” (magyarul: gyűjts össze vagy ragadj meg minden órát) elvével egészül ki.
A felelősség is vele jár az idővel, mert tartozunk vele, miközben a hálás ember sem tudja mással viszonozni azt – csak az idővel. Tegyük hozzá: a „kellő idővel”, az alkalmas időben megtett (s az alkalom megkívánta) cselekedettel. Az ősökre utalva, akik szerint „késő a takarékosság, amikor már fogytán van a vagyon”, Seneca Hésziodoszt, a Munkák és napok című versének a borivás módjára vonatkozó részét idézi („jó a középen, rossz takarékoskodni a végén”), melynek szintén az a tanulsága, hogy „nemcsak a legkevesebb, de egyúttal a legrosszabb rész is marad alul”. A következő levél pedig mintha vitát folytatna az előbbivel: a gazdagság nem az éhséget csak tovább fokozó „még többel” mérhető, hanem az „eléggel”.
Mi az „elég” helyett a mentséget keressük, hogy nincs elég időnk, mert hanyag módon nem a pillanat feladatával, hanem a „maradék idővel” foglalkozunk. De térjünk vissza az első levél első pontjához, ahol ezt írja Seneca Luciliusnak: „életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene”. – Újévi útmutatásnak (vagy figyelmeztetésnek) is tekinthetjük ezt, közben arra gondolok, hogy leveleket kellene írni önmagamnak.
Ez a Lucilius ugyan létezett, de figyelembe véve, hogy Seneca (ítélete biztos tudatában ám végrehajtása időpontjának teljes bizonytalanságában), az időről nem véve tudomást – ezért kezdi épp az idő kérdésével a leveleit –, saját magával folytatott dialógust. Lucius és Lucilius „levélváltásai” az élethez a folytonos munkával ragaszkodó gondolkodó állásfoglalása arról, hogy a méltó befejezés: a mindig újba kezdés. A közfelfogás szerint Lucius Annaecus Seneca címzettje a szicíliai kormányzó, Gaius Lucilius Iunior volt (s még további két művet ajánlott neki), de Seneca és a titkos cenzor című tanulmányában Németh Attila rámutat: mivel csak a Seneca-levelek maradtak fenn, állandó spekuláció tárgya, hogy vajon egy fiktív vagy valódi levelezés egyik felét olvashatjuk-e. Ha úgy tekintünk rájuk, mint egy megszerkesztett irodalmi mű részeire, a fiktív vagy valódi voltuk érdektelenné válik.
S ha már irodalom: az a kérdés is fölmerül, hogy lehetnek-e esszék Seneca levélformában írt önmegszólító s egyúttal levélkeretbe formált dialógusai. Ha az esszét az írásfolyamat által rögzített gondolkodási folyamatként értelmezzük: igen. S nem pusztán a beszélgetés „egyik fele” (ezért csak formálisan levelek Seneca erkölcsi fejtegetései), hanem folyamatos önreflexiók sora. Korából kilépve „filozofált” irodalmi eszközökkel, és az önreflektív meditációkkal olyan „gyógymóddá” tette a filozófiát, ami egyszerre fordult vissza a hellenisztikus korhoz és előlegezte meg a modern, a konkrét címzettel együtt a mindenkori olvasót is megszólító dialogikus beszédmódot.
Ha pedig „gyógyítás”, úgy álljon itt néhány kiemeléssel a 27. levél indítása, ami azt is alátámaszthatja, hogy Seneca a saját lelkében zajló vívódásokat helyezte át a nyilvános beszédtérbe: „»Te leckéztetsz engem? – kérded. – Magadat már megleckéztetted, meg is javultál, ugye? Ezért van időd mások javítgatására?« Nem vagyok olyan elvetemült, hogy betegen gyógyításra vállalkozzam, de […] megbeszélem veled a közös bajt, és közlöm az orvosságot. Így hát hallgass rám, mintha benső énemmel társalognék. Bebocsátlak magányomba, és füled hallatára vitatkozom önmagammal. […] »Számláld meg éveidet, és szégyellni fogod, hogy még mindig csupa olyasmire törekszel, mint gyermekkorodban, […] legalább arról gondoskodj, hogy hibáid előtted haljanak meg.«”
Olvasom aztán (ceruzával a kézben, gyanítva a közös értelmezés folytatását is), hogy a gyönyörökért nagy árat kell fizetni; a bűn és szorongás kézen fogva járnak; a békés örömért egyedül az erény szavatol; a maradandó jóságot a lélek önmagából meríti. Azt is, hogy „az ép ész nem kölcsönözhető, nem kapható” – Seneca szerint: „ha eladó volna, nem találna vevőre”. Bizony, ha valami aktuálisat szeretne olvasni az ember, olykor száz vagy ezer éveket kell visszamenni érte az időben. És el ne feledjem: „Élj egészségben!”
A szerző irodalomtörténész
