Szamarakkal már mindenkinek volt dolga. Ha a beszélő papagáj a vendéget szamárnak nevezi, a vendég igyekszik mosolyogva fogadni, mert azt gondolja, hogy a papagáj csak az otthon hallottakat ismétli. Ekkor mondja föl a tervét, hogy lesz egy papagája: nem szeretné, ha az minden titkot kifecsegne. A Mesterséges Intelligencia állítólag kinemesített egy olyan fajt, amelyiknek a bögyébe digitális hangrögzítőt szereltek, és ha valaki a bögyünkben van, csak aktiválni kell az alkalmazást.
Láthatunk szamarat a szekér előtt is, ha régimódi falusi életet folytatunk. Ha nem, akkor a munkahelyen, melyek többsége városokban van. A munkahelyeken a méneseken kívül is sok ló fordul elő – hol itt, hol ott a munkáját szerető fehér holló is. Régen a szekeret szamarak és ökrök vontatták, a harci szekérnek viszont kijárt a ló. Sok munkahelyre érkeznek a főnökök harci szekéren. A szamár és a ló egyébként közeli rokonságban van egymással, de ha az apa ló, az anya pedig szamár, akkor ennek a vérfertőzésnek öszvér lesz az eredménye.
Találkozunk egészen ember tulajdonságú szamárral Fekete István Kele című regényében, de mivel az hosszú, rövidebb irodalmi példákat ajánlok. Nagy Lajos karcolataiban szamárnak nevezi a háborút ugyanúgy, mint a szerelmes férfit, vagy a bárányt, aki önként találkozik a farkassal. Ezt a társkereső oldalak látogatói közül is sokan megtapasztalhatják. Képtelen természetrajzában a gólya is szamár, mert jobban szereti a békát, mint a palacsintát. A nem létező búvárhencser fészke azért rendkívüli, mert az elefánt vagy a szamár fészeképítő művészetén is túltesz. A lóról szóló természetrajzi címszóban írja: „A lóhoz hasonlít a zebra, egy csinos, stráfos nadrágos állatka, rokona is neki. Hasonlít hozzá továbbá a szamár is, az is rokona neki, nem kell szégyellnie, elvégre mindnyájunknak vannak szamár rokonaink.” Aztán A kenguru címszó alatt ez áll: „Hindenburg, aki a világháború folyamán gyakran kijelentette, hogy »győzni fogunk, mert győznünk kell«, még nem ősállat, csak egy nagy szamár.”
De nem erről akartam beszélni, mert az említett író még csak hetven éve halt meg, Heltai Gáspár viszont már 450 évvel ezelőtt, s 1566-ban jelent meg Száz fabula című könyve is. Bár a görög Ezópustól és német kortársaktól kölcsönzött témákat egészében magyarította, a nagy időbeli távolság miatt senki nem gondolhatja, hogy itt aktuális görög, német vagy magyar példákról esik szó. Nem is száz, hanem százegy állatmesét írt, sokban emberi szereplőkkel, illetve azok értelmét és tanulságát magyarázta. A százegyedik tulajdonképpen a nulladik fabula, amit a jámbor olvasónak szánt bevezetőbe fogalmazott bele. Ebben mesélte el, hogyan döglik meg a szamár.
Szabadkozott, hogy ezek a történetek fikciók, „embertől talált és meggondolt dolgok”, ám ez nem zárja ki, hogy „azért ugyan velejesek” ne volnának. Éppen ezért sokan fogják az ő jó szándékát és nehéz munkáját „vissza és gonoszra” magyarázni. „Mert a szájaveszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik: mert a szájoknak íze elveszett. Olyan az irigységnek természete is.” Már ebből a mentségből is kitűnik, hogy nincs semmi aktuális bennük. Ha nem tűnne ki, akkor álljon itt a mesei példa.
A szegény ember a fiával indult a városba, hogy eladják egyetlen vagyonukat, a szamarat. Az út melletti emberek kinevették őket, hogy bolond az öreg, miért nem ülteti a gyereket a szamárra. Hallván ezt a szegény ember, felültette a fiát, mire így kiabáltak a távolabb lévők: „Bezzeg bolond vénember ez, mert alig bír járni, mégsem ő ül a szamáron, hanem a jó lábú gyermek.” A szegény vénember, „megmásolta” a tanácsot, s ő maga ült a szamárhátra. Látván azt az út mellett munkálók, így fakadtak ki: „Micsoda hitvány kegyetlen ember ez: maga ült a szamárra, pedig mind a ketten megférnének ott!” Az ember megfogadta a beszédet, maga mögé ültette a fiút. De aztán ezt hallották: „Micsoda kegyetlen vénember! Lám a természet dolgát sem érti meg. Mert azért vagyon a szamárnak oly rövid háta, hogy csak egy ember üljön reá; ez pedig másodmagával hágott a szegény szamárra.”
Hallván ezt az ember, elgondolkodott: ha már semmiképp nem találhatja módját, hogy úgy cselekedhessen, hogy az másoknak tessék, egybekötötte a szamár négy lábát, általhúzott rajta egy rudat, úgy cipelték a szamarat. Az emberek kacagni kezdtek. „Bolond a vénember fiastól együtt, hogy így viszik a szamarat. Ki látott soha olyan dolgot? Mindketten ülhetnének a hátára, s szépen elhordozná őket a szamár, de hát mindkettőnek elment az esze.” Megbúsult a szegény ember, s szólt a fiához: „Ördög győzi ezeknek kedvükre tenni. Ha emezt műveljük, nem jó, ha amazt műveljük, az sem jó: ha imígy cselekszünk, nem tetszik nékik: ha amúgy cselekszünk, az sem jó. Sem ekképpen, sem akképpen nem jó. Jer, vessük a vizsla szamarat a vízbe, hogy megmenekedjünk tőle.” – Bele is ölték a jószágot, így aztán a szegény ember és a fia pénz nélkül és szamár nélkül ment haza.
(Előre szóltam, hogy nem aktuális a történet.)
A szerző irodalomtörténész
