Anonymus krónikája szerint Árpád vezér egy Csepel nevű kun lovászmestert nevezett ki a sziget élére, majd a település innen kapta a nevét – bár a kutatók inkább a régi magyar „cseplye” (kis erdő) szóból eredeztetik a helynevet. A középkor folyamán Csepel a királyi, majd királynéi birtok része volt.

A Duna-part közelsége révén a halászat természetes megélhetés volt: a folyóból friss hal kerül a tányérokra, a szomszédos Ráckeve vásárai pedig országos hírűvé váltak. Zsigmond király 1424-ben Borbála királynénak ajándékozta a szigetet, és a magyar udvartartás jelenléte itt is nyomot hagyott a helyi ellátórendszerben – pékáruk, savanyúságok, dunai halsütők alkották a mindennapok ízvilágát.

A csepeli szőlők egykor szintén királyi birtokhoz tartoztak, és a feljegyzések szerint magyar királyaink is itták a helyi nedűt. Ez az adat ma már inkább kuriózum – a 20. századi iparosítás teljesen átalakította a táj arculatát –, mégis jelzi, hogy a szigetnek volt egy korábbi, mezőgazdasági sőt bortermelő korszaka is.

https://hvg.hu/360/20230926_Az_ujjaszuletesre_varva_keruletmustra_Csepelen

1. A sziget, ahol a konzervdoboz és a lőszer egymásra talált

Csepel gasztronómiai történetét nem lehet elmesélni a Weiss Manfréd-gyár nélkül. A 19. század végén Weiss Berthold és Manfréd fivérek eredetileg konzervgyárosok voltak: az 1882-ben alapított „Első Magyar Conserv Gyáruk” húskonzerveket, lekvárokat és a nescafé ősének tekinthető kávéport is előállított. A konzervdobozok és a tüzérségi lövedékek hasonló átmérőjét kihasználva hamarosan fegyvergyártásba is fogtak. Az 1890-es évek elejétől a csepeli János-legelőn megvetette lábát az a nagyüzem, amely évtizedekre meghatározta a kerület sorsát.

A gyár felfutásával tömegek érkeztek a szigetre. A munkások, ahogy korabeli feljegyzések megörökítik, félig földbe vájt viskókban éltek a mai Szabadkikötő helyén kialakult „Jaj-telepen”. Az élelmezés egyszerre volt létszükséglet és társadalmi kérdés.

2. Munkásasztalok: menzák, kantin, közösségi konyha

A 20. század eleji Csepel étkezési kultúráját a nagyüzemi ritmus szabta meg. Az ebéd a napi energia-utántöltés szükséges állomása: rántott hús, gulyásleves, főzelék, töltött káposzta – otthonira emlékeztető ízek, bőséges adagok, alacsonyan tartott árak. A Weiss-gyár dolgozóinak már a korai évtizedekben is volt kantinja; a szocialista korszakra a Fémmű Étterem intézménye beágyazódott a gyártelep életébe: vasárnapi gulyás, bableves, csülkös vagy káposztás ételek és

a teljesítményt sörrel, pálinkával jutalmazó hagyomány.

Csepel Vas- és Fémművek, Alumínium-Hengermű utca, szemben a Fémmű Étterem

Fortepan / Urbán Tamás